Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - Lehocky Teréz: Amikor a kakas háromszor kukorékol

megint Hozsannával, minthacsak most jönnének a napverte átok-puszták veres homokjáról az ígéret földjére. A nap is lassan tüzes kemencévé válik és forró, vakító haragját ontja a menetre. A lábak alatt perzsel a kőút, de a templomdalnokok új strófára gyújtanak. Legelői megy Alexander drága, régi, pompás papruhában, ékköves tiara van a fején. Kezében szorongatja a papfejedelmek rubintos botját, azt emeli az égnek, amikor Áron fiai, az áldozárok kürtjei fortissimoba csapnak át. Ilyenkor minden halandó kitárt karokkal a földre bukik és Adonáj neve egybeforr Izraelével. A léviták térdenállva tömjénezik a főpapot láncos füstölővel. A nagy csöndben semmi sincs, kígyózik a jantár és myrrha füstje, és messziről, elhalkulva idehallik a koldusok könyörgése, akik az emberfolyam útjait kétoldalt sűrűn szegélyezik, fölhajtva gúnyájuk rongyait, hogy nyomorék testük láthatóvá váljék.

Utána újra előrehullámzik a menet, újra zsoltárokkal és zsolozsmákkal nyaggatják a zord istent. A szerpapok a tömjént lógáz- zák, a búcsújárók a mirtuszágat. A szegényebbre csak vadolajfa ágával hízeleg az úrnak, vagy pálmával, amit az előző este a csősztől rettegve tört le egy kertben.

A kisebbrendű papok, templomszolgák is ma kivételesen díszruhában feszítenek, ők viszik a szent edényeket és utánuk a hár- fások, fuvolások, kóristák a tömjén és illat nehéz árjában, maguk is megbabonázva és mellet verve. Nem volt itt rendező, se gondnok, aki a hívőket rendre utasítsa, maguktól tömörültek össze a kiváltságosok, az úri köntösök és parasztcondrák, cselédujjasok és katonamenték. A csürhe nép orcája nyugodt, biztosak a dolgukban, hogy a farizeusok zöme fedi őket. Lépegetnek súlyos, fáradt léptekkel, kicsit ősemberesek, hosszúhajúak, gondozatlanok. Velük a sok fiúgyerek, akiknek vékonyka hangja vidám csengettyűként trillázik a férfiak basszusában.

Ügy látszik, maga az isten is tetszéssel hallgatja a sok imát, zengedelmet és a szíveknek könnyes panaszát, amellyel hasonmása a földgolyóról az ő szárnya és oltalma alá menekszik, mert a szél, ami derengéskor pufók pofával fújta az ezüstös, szúró homokot, most elült. A szép, kék égbolton nem volt egy felhőrongyocska sem.

A körmenet megkerülte a városfalakat, a fellegvárt, a palotát és mégegyszer a kiindulópontot, a Baris vár alsó bástyáját. Már késő délutánra járt az idő, amikor megállt a Nagy oltár előtt. Száz meg száz

gyertya lángja reszket a lég áramlásában és az embertömeg énekel, mintha semmi más nem volna a világon, csak a hit. A lemenő nap aranyszobrot varázsol Alexander Jannaeusból, szinte ragyog, sugárzik fejétől egészen sarujáig.

Az oltár előtt napba hunyorító szemmel megáldja a népet, a várat, Jeruzsálem dombjait, a zsoldosait. Végül a falukat, a diasporát, keletet, nyugatot, északot. Kívánja, hogy Adonáj szemöldjétől reszkessen a világ. S akkor meglátta Simon ben Sche- tast, a sógorát. A bírák csoportjában állt, úgy festett, mint aki ispotályra szorul. Az aggodalom vihara lefújta, lerázta róla az izgágaság virágait s egyszerűen szélütött fává vált, amely arra felé fordul törzsével, amerről a szelet kapja. Semmi sincs benne a vaslovagból, aki Askalonban nyolcvan vászoncselédet halálraítélt boszorkányság vádja miatt. Alexander még emlékezik a ravatalukra induló fehérruhás, betegképű szüzekre, süldőlányokra, maflán, juhok módjára mentek a vágóhídra, hogy csakugyan nehéz volt róluk feltételezni a Lilit- hel való paktálást. De a királyi sógor azt is tudja róla, hogy bakókézre adott egy olyan lányt, akire a fia rámosolygott. Angyalka volt a méhében, azért sorozta be a kárhozottak közé. A fiú utánahalt. Nem is nyavalyában, de kötéllel a nyakán, mert hamisan tanuzott.

Alexandros beléakasztja hideg szemét. Roppant élvezi, hogy a sógorából micsoda rongy lett. Lepittyedt szájjal, hibás fogakkal imádkozik, a mellét vagdossa, dehogy fog ez pofázni. Kussolna még akkor is, ha rajtakapná kikapós, fiatal feleségével az ágyban. Belemuszáj röhögni az ábrázatába. „Még ma éjjel megparancsolom, hogy hás- mánt kunyerálj az úr előtt és én addig megnyitom a nejed őnagyságának szeméremövét, hiába tettél rá hét lakatot. Elhálás pénz gyanánt az alfeledre üttetem a szad- duceus pecsétet."

A helyzet kínos, sokan értik a néma párbeszédet a nagyúri rokonok közt. Alig két hónapja, hogy Simon a Sanhedrion ítélő- széke elé citálta a királyt, mert hogy megölte a rabszolgáját. Állt a bírái előtt, a farizeusok előtt, akárcsak egy pórember. Most fordítva van minden. Jannaeusnak van hitele, sokszoros győzőként jött haza, hozott arany és ezüst marhát, két tengerparti várost leigázott és ki tudja, nem szeli-e át egyszer a tengert, hogy az egyiptomi királynét halálraijessze ?

A szegény emberek közt az a hír járja, hogy a farizeus Simon felszólítja a királyt