Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - Lehocky Teréz: Amikor a kakas háromszor kukorékol

a rítusra, öntözze meg az oltárt a vízzel. Az a kezdet. De az idő halad, kópé&an vigyorog az őszdélutáni hold és a hegyek is már kéklő árnyékban tűnnek, de Simon még nem embereire meg magát. Vagy talán nem lehetett hallani gyönge, vénecske hangját?

Judás, az esszejánus rendfőnök teszi meg az első lépést.

— Uram, ne vesd meg szolgád kérelmét. Locsold meg vízzel az oltárt, mint ahogy atyáink és azoknak atyjai tették.

Alexander a pisidai ezredesre néz. ,Ä, szóval ez a jelszó. Na jó.’

— Na most, ujjong magában suhanc módra a király. Édes a bosszú és a hatalom. Nesztek, ti farizeusok, bárha nincs is okom haragra. És kiönti a kegykorsó tartalmát a földre. Még ez is kevés, az egész kancsót veszett dühhel a sziklaoltárhoz vágja és saruival a cserepet és vizet a fövenybe tapossa.

Két tábor látja a szentségtörést. Senki se mondta, hogy különüljenek szét, de Íratlan törvénnyel nagy mezsgye szorul közéjük. Egyik tábor a többség: mindazok, akiknek csak vágya lehet. A másik az, ahol nem igen van ,teljesületlen’: ezek a szad- duceusok és farizeusok.

A többség indul meg, mert a főpap az ősi szokások béklyóját lerúgta. Tulajdonképpen nem is annyira rítusáról van szó, ez csak lepel, vele burkolják be a valóságot, hogy Izraelben sok szegény és kevés gazdag van. A nyomorultaknak bátor a szíve, piros a levegő is körülöttük. Könnyű nekik, nincs mit veszteni, legföljebb a rongyos életet és legott mennek .Kappadociába’, ahol folytonosan kövér esztendők vannak. A túlvilágon puha, friss kenyér vár, meg vörösre sült ropogó liba. A lélek mécsese csak szomorkodjon. Elébb a hús feltámadása jöjjön.

Egyszerre késpenge gyanánt hasít egy fiatalos hang.

— Pusztulj az oltárunktól. — Ügy mondja: oltárunktól. Hiszen csak idekint, a szabad ég alatt lehet a söpredéknek istent becézni. Csak az iromba, faragatlan sziklaoltár lehet az övé, amit véső és kalapács meg nem alázott. Kár volna a sehonnai paraszt bandát a többemeletes egyházba beengedni, az arany, ezüst és fogadalmi csészék közé. Még utóbb elemelnének egy diasporából küldött nehéz aranykoszorút. Vagy képesek lennének nekitámaszkodni a szentélyt elválasztó függöny selyem-dagályába. Fölülnének lábukat lógázni a hűvös, komoly dísz-bútorokra.

Egyelőre még csönd van. Olyan csönd, mint mikor a vihar fog kirobbanni. Amikor pillanatok alatt mindenki ebek harmincad- jára kerülhet, amikor büntetni és bűnhődni kell. Aztán egyszerre felhős harag zápora szakad le a királyra.

— Kurva volt az anyád, hogy lehetsz főpap?

— Le vele!

Citrommal dobálják meg. Marék föld, kavics, ganyé is röpköd. A közelebb álló szegénynép feléje köp. Turhák freccsennek a papi köntöse szélén. Vallásba, istenigékbe, szertartás-hűségbe bújik meg a forradalom. Semmi közük a farizeusok sztoikus közönyéhez, a bölcsek rezignációjához, azt azoknak agyalták ki, akiknek módjuk van tele hassal múzsát és peripapétikát kerülgetni. Vallásos furcsaságokat, ósdiságokat követelnek, abba bújtatják a követelésüket.

Judás, az esszejánus vezér körül tömörülnek a leghangosabbak. Nem is olyan töpörödött aggastyán az. Nyelvének kardjával mindent földúl. Annak dacára, hogy ő is az isten szolgája, mégis ő az, aki másmire formázza a szegény nép szavát. Itt-ott záloglevél törléséről esik a szó, mások kiabálnak, hogy töröljék el a pénzt, mert az egy új, forgatható isten képmása. Mindez ellentétben van a Tórával. És osz- szanak föl közösen minden javat.

Hát ebben igazuk van. Csakhogy majd bolond lesz a földesúr a földbeszúrt zálogtáblát visszavenni, vagy visszaadni a kézimalmot, amit lefoglalt. Csak nem rohannak az óriásgulyák és olajültetvények urai azonmód a helyszínre, hogy a raboskodó gyerekeket nemzőjükhöz küldjék. Ha be-' tartanák a Leviticust, az Exodust pontról pontra, akkor befoghatják magukat a szekérbe és vihetnék a trágyát a darabka szőlőbe, mint őseik hajdanán.

Judás közelférkőzik a nagyoltárhoz, lába már-már a pázsitra lép. Onnan vonja kérdőre főpapját a szikár esszejánus.

— Magad is üzér vagy. Béried az adókat. Nem szégyenled magad? Pap létedre!

Simon, a farizeusok feje nem áll mellé. Látnivaló, hogy megtorpant és egy követ fúj a szadduceusokkal. Nem bánja. Mellette, mögötte izgatott tengerként hullámzik a többség, az erük tüzes csatorna, forr benne a harag. Feslett gubájú, csontbőrré szikkadt, füstös kecskepásztor szakadt ki közülük. Nem érzékenykedik annyit, mint Judás. Fölcammog komótosan az oltár magaslatára és jókorát taszít mendveerejével Jannaeus vállán. Előzőleg szopott nagyot a gugyiből, különben nem lett volna ekkora