Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - FIGYELŐ - A Szlovákiai Írószövetség magyar csoportjának 1964. novemberi ülésén elhangzott beszámolói (Turczel Laljos, Koncsol László, Dobos László)

Egyik kötet anyaga sem homogén, látszik, hogy igyekeznek kifejezni az ábrázolt közösség életmódjának alakulását, a kettős, sőt hármas végiét között hányódó életforma sajátos problémáit a falu, a város és a gyár, üzem, távoli építkezés hármas viszony-^ 'atában, mégpedig az ábrázolt tárgyhoz kapcsolódó formai és stiláris eszközökkel.

Duiba ezzel a kötetével máris tekintélyt szerzett magának a szlovákiai magyar humoros gyűjtemény után ezzel a helyenként nagyon igényes lélektani érzékkel megírt novellagyűjteménnyel lepte meg a nyilvánosságot. A könyv mindeddig nem tartozik bele a Duba-féle írói út folytonosságába, új szín, amely kezdet is lehetne, s ezt szükségesnek tartom hangsúlyozni, bár nem vagyok híva az egyműfajú, egyhúrú irodalom művelőinek.

Duba művészi színvonala elsősorban az önismerettel magyarázható. Önismereten, ön- áhrázoláson nem önéletrajzi mozzanatok megörökítését értem elsősorban, hanem azt, amit Flaubert úgy fejezett ki, hogy ő maga Bovaryné, vagyis értem alatta az írói „én“-ben lappangó számtalan, sokszor ellenmondásos indulat-, érzés-, gondolatlehetőség kendőzetlen művészi megvalósítását. Éppen ezekben a novellákban erős Duba írói tehetsége, ott, ahol az emberi lélek kettősségének konfliktusait ábrázolja erős társadalmi hangsúllyal, de mindig az egyén erkölcsi lelkiismeretvizsgálatának határain belül. Amint azonban elhagyja ezt a számára jól ismert terepet, bizonytalankodni kezd és mesterkélten ható írói eszközökhöz nyúl. Gondolok itt elsősorban az „Idegen szem“ című novellára, amely stílusában is, szerkezetében is eltér a városi tárgyú, intellektuális igényű elbeszélések világától és a faluábrázolás hagyományos magyar kellékeihez folyamodik segítségért, nem mindig szerencsésen.

Duba ezzel a kötetével máris tekintélyt szerzett magának a Szlovákiai magyar szépprózában, s bár az élő irodalom képe minden megjelent új kötettel módosul és átrendeződik, s ezért kényes vállalkozás értékrendet felállítani, úgy látszik, elfoglalta prózairodalmunk egyik vezető helyét.

Mács József a „Kamasz“ című kisregény vitathatatlan sikere után most újra novellákkal jelentkezett. Üj gyűjteménye, a „Megbillen az ég“, tematikájával szintén az életformák változásának és konfliktusainak kifejezője, bár ő továbbra is elsősorban a paraszti élet figyelője. Mácsnak ezekben a novelláiban is szinte kizárólag a helyi, gömöri kolorit az uralkodó, változás csupán az írói szemlélet elmélyülésében és a stílus egyszerűsödésében figyelhető meg, s abban, hogy az igényes lélekábrázolás útjára lépett benne. A kötet legjobb darabjának épp ezért a címadó novellát tartom, drámai- sága, egyszerűsége és a lélekábrázolás hitele miatt. Tömören, egyszerű stílussal, néhány képen át rendkívül bonyolult lelki folyamatokat tud ábrázolni, erkölcsi ítéletet mond a főszereplőről, és minden erőszakoltság nélkül megvillantja a főszereplő juhász bűnének szociális, politikai veszélyeit is. Itt mélyül el és válik a mű szerves részévé az irónia is, amely az írónak fölényt és távlatot biztosít. Mács a változó falu embereinek sorsa alakulásált figyeli, az erkölcsi kategóriák változását, a sokszor fájdalmas problémákat, válságos lelkiállapotokat, a csöndes vagy messze kiáltó tragédiákat, és legújabb novelláival művészi fejlődésének egy újabb határvonalához jutott, útban a modern formakezelés felé.

Dávid Teréz kötete, a „Kísértetek múzeuma“, az antifasiszta publicisztika és a no- vellaírás határán helyezkedik el. Az írások egyrésze önéletrajzi mozzanatokat dolgoz fel, szuggesztív formában, bár ezek az írások nem annyira a művészi feldolgozás által, mint inkább a tények erejénél fogva hatnak az olvasóra. A darabok másik része az igényes publicisztika eszközeivel készült és hat. A harmadik csoport már inkább novella, többféle, de egysonsú társadalmi környezetből eredő, de egysorsú életutak ábrázolásai. A könyvek értékét elsősorban a szuggesztivitás okozza, amely a szenvedélyből, a felidézett tények embertelenségéből ered. Dávid Teréz azonban, úgy látom, egy egységes művészi színvonalon megírt novellás kötet megírására is képes lett volna. Talán a belső távlat, az író tárgy fölé emelkedése és higgadtsága hiányzott ahhoz, hogy egy igényesebb műfajban is értékeset alkosson.

Bairsi Imre „Tegnap és holnap között“ című ripontkötete is itt, a szépprózai gyűjtemények között foglal helyet, mindenekelőtt igényes stílusa és a riportok feldolgozásának színvonala miatt. Nagy ügyszeretettel és tárgyismerettel megírt dolgok ezek, és magyar részről kitűnően szolgálják a kölcsönös megismerkedés és közeledés ügyét.