Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - FIGYELŐ - A Szlovákiai Írószövetség magyar csoportjának 1964. novemberi ülésén elhangzott beszámolói (Turczel Laljos, Koncsol László, Dobos László)

adódó sajátos körülményeket, feltételeket negligálta. A vita „politikus“ elkanyarodá- sána'k főoka azonban a fejlődéstudatunk kialakulatlanságában és hiányosságában, az 1945—48 utáni utunk feltáratlanságában és tisztázatlanságában, illetve a tisztázásra irányuló törekvések gátlásosságában és gátoltságában keresendő. Hogy ez Így van, azt jól mutatja a sematizmus-vita utóhullámának, a Fábry „Antisematizmus“-a nyomán kelt polémiának a „történelmi tények“-re való koncentráltsága és gátoltsága-gátlásos- sága is.

Ha a sematizmusnak ez a kései vitája nem is hozta meg az irodalmi fejlődésünkben rendkívül aktuális esztétikai kérdések tisztázását, mégis termékeny és felszabadító hatással volt költészetünk fejlődésére, s azon belül egyes költői pályák alakulására, módosulására. Az olyan erősen öntörvényi fejlődésű és intellektuális beállítottságú költőktől .mint Bábi, Monoszlóy eltekintve, alig találunk olyan lírikust, akinek költői gyakorlatára az elmúlt időszak vitái és polémiái által nyert felismerések és tanulságok ne hatottak volna gyümölcsözően. Az elavult szemléleti módszerek monopol-helyzete megingott; a harmadik váltás költői már kivétel nélkül új utakon indulnak, új lehetőségeket keresnek; az antológiások közül Zs. Nagy Lajos, Petrik és Kulcsár a leíró realizmustól egyre inkább az intellektuális jellegű költészet felé tartanak. Ugyanez mondható a lírai realizmus sajátosan egyéni művelőjére, Ozsvald Árpádra is, aki a már-már sablonná merevülő költői módszerét új tartalmi és szemléleti elemekkel frissítette fel.

Emlékezünk arra, amikor egy régebbi vitában Veres János arra a Magyarországon elhangzott kijelentésre hivatkozott, mely szerint „Juhász Ferencék fellépése óta nem lehet a régi módon verset írni“. Mi ezt a mondást a mai körülményeink között úgy módosíthatjuk, hogy a sematizmus-vita után nálunk sem lehet már teljesen a régi módon verset írni, illetve verset közölni és kiadni. Ennek a szükségszerű kívánalomnak, s az azt biztosítandó szerkesztőségi, kritikai és kiadópolitikai szigornak, sajnos, még igen komoly és megfontolásra méltó nehezékei is vannak. Az elkésett, megrekedt költők esetén kívül ilyen nehezéknek számít például a közönségünk konzervatív ízlése is. A sematizmus-vita közönségbeli visszhangja és egyéb tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a közönségünk zöme a régi típusú, problémátlan és formailag igénytelen lírát kívánja és kedveli. Bizonyos lelkiismeretfurdalással és hiányérzettel gondolhatunk arra, amit egyik irodalompolitikus cikkében Ady Endre mondott: „A közönség nem rossz, csak elrontott és lassú, tehát kivételesen becsesek azok a művészízlésű emberek, akik húsz-harminc éves elkéséstől visszarántják a publikumot.“ Ezt az elevenünkbe vágó Ady-i megállapítást nem lehet még az olyan speciális nehézségekkel sem elhárítani, amilyenekről például én a sematizmus-vitához írt hozzászólásomban beszéltem. (A magyarul olvasó közönségnek a lakosságcsere és a reszlovákizáció következtében 'kialakult heterogénsége, az iskolai irodalmi nevelésünk fogyatékossága stb.) ...

A költészetünk fejlődésének, a fejlődés lehetőségeinek és tendenciáinak a vizsgálatának szükségképpen felvetődik a különböző művészi irányzatok kérdése is. Gály Iván abban a recenziójában, amelyet az Irodalmi Szemle legutóbbi számában (1964/9.) a fiatal Gál Sándor bemutatkozó kötetéről írt, ezt a kérdést egyenesen felveti. Gály az „Arc nélküli szobrok“ tehetségesnek ígérkező költőjét abba a költői vonalba sorolja, amelyet a költészetünkben Cselényi és Tőzsér húztak meg. E megállapítása után a következő kijelentéseket teszi: „Ügy hiszem, ideje leszögeznünk, hogy ez a megkezdett új út költészetünk jövőjét tekintve — minden elért és vitathatatlan eredmény ellenére — nem az egyedüli, sőt még az sem biztos, hogy a legjobb... A költészetünknek csak kárára válhat egyetlen egy művészi irányzat felsőbbrendűségének kikiáltása. Nem vitatom, a fent említett irányzat ilyen monopol-helyzetbe még nem került, viszont kissé háttérbe szorulnak azok a költők, akiknek művészi felfogása tőlük eltérő.“ (A kiemelések G. I.-től származnak.)

Véleményem szerint helytelen lenne az a felfogás, hogy ez a Gály által együtt említett három költő egy művészi irányzathoz tartozik. Ilyesmiről objektíve nincs szó, még akkor sem, ha a viták hevében esetleg ők maguk, vagy róluk mások ilyesmit állítottak vagy feltételeztek. Az egyéniségüknek, alkatuknak megfelelő költői irányzatot egyelőre még mindhárman keresik, illetve keresve alakítják; különösképpen vonatkozik ez Gálra, aki a költői pályája elején áll. Ebben a keresésben Cselényi nagy mértékben asszimilálta a modernista áramlatok versépítő formáit, a realista beállított-