Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - FIGYELŐ - A Szlovákiai Írószövetség magyar csoportjának 1964. novemberi ülésén elhangzott beszámolói (Turczel Laljos, Koncsol László, Dobos László)

tervbe való besorolásával megteremtődött a harmadvirágzás költészetének második utánpótlási részlege. Amint aiz írószövetség taggyűlésén elhangzott beszámoló, magyar vonatkozású része kiemelte, költészetünkben jelenleg már három váltás halad egymás mellett: az úttörő lírikus nemzedék, az 1958-as antológia csoportja és a most színre lépő fiatalok. Igen örvendetes tény, hogy azokhoz a minőségi változásokhoz, amelyek a két konferencia közötti időszak költészetében megmutatkoztak, mindhárom váltás jelentős mértékben járult hozzá.

A harmadvirágzás kezdetén fellépő úttörő lírikusok csoportját ma már szélesebb keretként kezelhetjük: hozzájuk számíthatjuk azokat a velük egyivású vagy náluk idősebb társakat, akik az ötvenes évek közepén szórványosan léptek fel. Az így kibővült csoport tagjai közül az elmúlt időszakban hárman jelentkeztek új kötettel: Bábi, Gyurcsó és Monoszlóy. A három kötet közül Bábi Tibor „Tízezer év árnyékában“ című gyűjteménye több szempontból is kiemelkedik; harmadvirágzási költészetünkben ez az első kötet, amelyben egy költő fejlődése már sznitézisbe torkollik; és olyan szintézis ez, amely — tartalmi és eszmei tekintetben — kisebbségi létünk és fejlődésünk alapvető problémáit is felöleli; a hangsúlyozottan politikai költőnek számító Bábinál magasra kell értékelnünk azt, hogy a politikai költészet nagymértékű devalválódása idején szinte töretlenül tiszta utat tudott befutni, és a politikai kérdések bátor és konkrét fölvetésén keresztül eljutott a filozófiai összegezésig is. A további két kötet közül Monoszlóy kötetét emelhetjük még ki, mint olyant, amely nemcsak a költő pályáján, hanem költészetünk fejlődésében is számottevő hozadékot jelent; a „Virrasztó szerelem“ legjobb verseiben és ciklusaiban egy gondolatilag és formailag egyaránt sokhúrú és sokszínű költő ígéretes és tanulságos érését, mélyülését tapasztalhattuk. Gyurcsó új kötete az előző köteteihez képest a mondanivaló terén hozott újat; a „Nyugtalan ének" már nem annyira a külső életről hírt adó poéta-riportert prezentálja, mint inkább a befelé forduló, az önmagával számotvető és az öregséggel sztoikusán szembenéző költőt és férfit; ami a költői gondolkodás- és szemléletmódot és a művészi eszközkészletet jelenti, e téren Gyurcsónál nem állt be jelentősebb változás; képanyaga észrevehetően bővült, de lényegében és típus-fogyatékosságaiban is a régi maradt.

Az 1958-as antológia költői csoportjában hosszú vajúdás után az aktivizálódás jelei mutatkoztak. A nyolc közül azonban még csak négyen jutottak el az önálló kötetig: a másik négy helyzetére, megrekedtségére, fentebb rámutattunk. Az antológia tagjainak nemzedéki jellegéről és összetartozásáról a közös kötetük megjelenése után. heves vita folyt; a nemzedéki jelleg opponálóinak annyiban lett igazuk, hogy ez a csoport — a nemzedék-avatásra alkalmas indulási körülmények ellenére — nem tudott a maga egészében nemzedékké formálódni, és tagjai többsége beleolvadt, vagy egyenesen belesüppedt a lírai átlagba. Közülük csak a legerősebb két egyéniség, Cselényi és Tőzsér hozott nemzedéki jelentőségű új költői programot.

Ennek a két embernek a föllépése és működése a líránk mozgását jelentékeny mértékben befolyásolta. Költői gyakorlatuk, szenvedélyes útkeresésük, kritikai csatározásuk tudatos, türelmetlen és indokolt negációnak számít a lírai átlagunkkal szemben. A mi lírai átlagunkban ugyanis — és sajnos — még mindig olyan szemléleti módszerek — az impresszionizmus és a leíró realizmus — uralkodnak, amelyek a napról napra összetettebbé és bonyolultabbá váló világkép és életérzés következtében mindinkább korszerűtlenebbé és improduktívabbá válnak, — nem beszélve arról, hogy ezek a szemléleti módszerék a sematizmus idején élvezett favorizáltságuk és ezzel járó nagymérvű elsekélyesedésük folytán meglehetősen degradálódtak és kompromittálódtak.

A versíró, a vitázó és vitákat provokáló Cselényi és Tőzsér a lírai átlagunkban domináló elavult szemléleti módszerek ellen léptek fel és a lírai világszemlélet és kifejezés új, korszerű eszközeit és lehetőségeit keresték és népszerűsítették. Ezzel az esztétikai jellegű elszánással, az „egy szemlélet ellen“ címmel indította el Tőzsér azt a nagyszabásúvá vált vitát, amelyet az elmúlt időszak értékes eredményeként könyvelhetünk el, annak ellenére, hogy az esztétikai kérdésektől a társadalmi és politikai kérdések felé kanyarodott el. Ezt az elkainyarodást egyrészt Tőzsér probléma- felvető módszere idézte elő: a sematizmust elsősorban költői-erkölcsi kérdésként vizsgálta, és a fejlődésünket befolyásoló, a nemzetiségi létünkből és helyzetünkből