Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - FIGYELŐ - A Szlovákiai Írószövetség magyar csoportjának 1964. novemberi ülésén elhangzott beszámolói (Turczel Laljos, Koncsol László, Dobos László)
Ä Szlovákiai írószövetség magyar csoportjának 1964 novemberi ülésén elhangzott beszámolói figyelő szlovákiai magyar irodalom 1964-ben A mennyiségi gyarapodás — a prózához hasonlóan — meglepő és örvendetes volt. Ha azokat a versiköteteket (Ozsvaldét, Kulcsárét és Tóth Elemérét) is számba vesszük, amelyeknek megjelenése napok vagy hetek kérdése, akkor a két konferencia közötti lírai termést 9 önálló verskötettel summázhatjuk. Ennek a figyelemreméltó mennyiségi eredménynek a megszületésében jelentős része van a XII. pártkongresszus által kialakított tisztultab'o politikai és irodalmi légkörnek s ezen belül a személyi kultusz és a sematizmus radikálisabban megindult lelepleződési és kiküszöbölési folyamatának; a felengedett és szabadabb légkör lehetővé tette az előző irodalompolitika és kiadópolitika nyílt kritikáját, és kedvezően hatott az írók alkotó-aktivitáteára is. A költészetünkben tapasztalható felgyorsult mennyiségi növekedést örömmel konstatáljuk, de ugyanakkor meg kell állapítanunk azt is, hogy még korántsem érkeztünk el a kívánatos és megnyugtató mennyiségi kiegyenlítődéshez. Jónéhány olyan költőnk van, különösen az 1958-ban kiadott antológia tagjai között, akiknek a megrekedése, 'hosszabb időn át összegyűlt és eddig kiadatlan versanyaguik sorsa aggodalommal és felelősséggel tölthet el bennünket... Aggodalmunkat és felelősségérzetünket növeli az a körülmény, hogy a művészi mércét és az igényt a kritikához hasonlóan a kiadói :gyakorlatunkban is emelnünk kell. Ennek az erősbödő igényességnek, s szükségszerűen feljebb tolódó mércének a szobanforgó és nemcsak önhibájukból elkésett költők menthetetlenül áldozatai lesznek, ha nem nyúlnák rugalmasabban a verseikhez. Ma még talán — kérdő hangsúllyal mondom: — az első kötetek kiadásánál liberálilsabbak lehetünk és megengedhetjük a nagyobbfokú kockázatot, — még akkor is, ha meglehetősen elkésett első kötetekről, 7—8 éve kallódó emberek verseiről van szó. Ezek az elkésett, kallódó emberek nemcsak tehetségesebb és szerencsésebb nemzedéktársaikkal szemben kerültek hátrányba, hanem a fiatalabb költőkkel, első kötet várományosokkal is, akiknek a versanyaga nagyobb arányban frissebb s újszerűbb az ■övékénél. Az ő fekvő verseikben túl sok már — és napról napra több lesz — a fejlődés -által meghaladott, a formában és a szemléleti-eszmei hozzáállásban elavultan ható anyag. Tegyük fel a kérdést: méltányos lesz-e, ha ezt a „tegnapi anyagot“ egyszerűen félrelökjük és ezektől az elkésett emberektől teljes mértékben friss, a mai fejlődési .szintnek és igénynek megfelelő verseket kívánunk meg? Nem kell-e vajon arra gondolnunk, hogy az ő költői fejlődésükbe a „tegnapi anyag“ is szervesen beletartozik, .s ezért a sürgősen aktuális első köteteikbe ebből az anyagból is bőségesen kell válogatnunk? A mondottak után nevezzük néven azokat az elkésett, megrekedt költőket, akikről szó van. Az első nemzedékből Török Elemér, az 1958-as antológia tagjai közül pedig Fecsó, Gyüre, Petrik és Simkó Tibor tartozik közéjük. Bizonyos fokig ide sorolható Dénes és Veres János esete, akiknek utolsó kötetéből a kötetük átlagát művészileg felülmúló versanyag szorult ki. Ide kívánkozik még az első kötete után megrekedt Gály Olgának, valamint a hosszabb évek óta publikáló Kovács Istvánnak és Nagy Olivérnek a neve. Mi legyen a teendő ezekben az esetekben? A könyörtelen leírás, vagy a liberális és konstruktív hozzáállás? És kit írjunk le, és kit húzzunk ki a kátyúból? Olyan kérdések ezek, amelyekre meggondoltan, felelősségteljesen, a kiadási lehetőségek mérlegelésével, a baráti elfogultságok, szubjektív szimpátiák és ellenszenvek mellőzésével kell felelni. A közvetlen — és amint látjuk: még mindig nem kiegyenlítődött — mennyiségi gyarapodáson kívül tovább folytatódott költészetünk generációs rétegeződése. Gál Sándor és Tóth Elemér köteteinek kiadásával és Batta György verseinek az 1965-ös Turczel Lajos
