Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Dobos László: Haldoklik a mese
A látomás izzította kérdésre csak az élő válaszolhat. Okosodunk-e mások halálával? Mások hiába való élet áldozatával? A magyar költő ezt írta: „Oltnak, Dunának egy a hangja." Igaz, de itt más szimbólumok, más figyelmeztetők is vannak. Rémítőbbek és tanulságukkal megrázóbbak. Csermelytől tengerig hosszú az út, a folyó kibeszéli magát. Nagy csaták színhelyére zarándokolunk. Waterloo, Berezino a múlt századból. Verdun, Sztálingrád már a huszadik századból, hogy csak a legborzalmasabbakat említsem. Sorolhatnám napestig. Elmegyünk és borzongunk a tömegsírok felett, s közben a hadvezérek nagyságát simogatja gondolatunk. A rossz tábornokokat nem tartjuk számon, nem ünnepeljük őket. A dicsőség vonz, a nagyság látása szédít, még akikor is, ha ezrek írták nevüket a csatába vezénylő napiparancsra. A mese, a romantika keresése túl messzire visz. Ide a Kárpátokba fogődzik fél Európa történelme. Az emlékezés, a változó képek nyújtotta élmény látomássá torzul, a látomások tanulsága pedig ijesztő és rettenetes. A hegygerincekre méterenként állítaná a fejfákat, csupán a hágók szakítanák meg a sort, ahol „elmentek a katonák“. Aztán mégis mindent háttérbe szorít a látvány, a Déli-Kárpátok gyönyörűsége. A Tátrát lábainál kerülgeti a vonat, itt felikapaszkodik a hegyek legtetejére. Felejthetetlen élmény felülről nézni a fenyőrengetegre. A fák égnek meredő hegye gyermeki gyámoltalansággal székel a zúgó ágak felett. 0 legkisebb köztük, mégis legmesszebbre láthat. A Kárpátok városokat ölel, városoknak nyit kaput. Brassó. Jó lenne megállni, ponttá zsugorodni, feloldódni a járókelők sürgés forgásában. Vadonatúj állomás fedele alatt állunk, időnkből csak éppen annyira futja, hogy körbe nézzem a hideg kék eget, a várost féltő hegyek oldalát és magamba kapcsoljam Brassó hasonlíthatatlan zsongását. Az utak hosszúak, s közben sok város kínálja a megállást. Legfeljebb azt tesszük, amit valaha a vendégfogadók fáradt utasai, megszállunk, megháiunk. Másnap tovább. Vagy talán még ennyit sem. Átrobogunk a főtéren, vagy a dagadó állomásokon, s visszük, vesszük, amit lehet. Egy villanást, épület homlokzatot, palotát, katedrálist, vendéglői ebéd ízét, s legtöbbször a mindenütt hasonló üzletek kirakatait és pultjait. A vándor motoros nem szereti a nagyvárost. A kormánykerék mellett ülőt az utak, az ismeretlen távolságok vonzzák. Fellélegzik, ha a visszapillantó tükörbe vetül egy-egy hangos város utolsó háza. A patinás régiségek csodálatát újimódi váltja, az élvezetek képzelése és keresése. Ha közel állunk is, szemünk madártávlatból néz. Érzékelni kívánjuk a dolgokat. így láttam Brassót, madártávlatból; szépséges 'keretet viszek magammal, színeket, hangokat. Láttam Brassót, de nem ismerem. Aztán a gondolatokról, az érzéklések széléről lekopik a mese, a képzelgés, a romantika. Az élet, a mai élet nélkülözhetetlen állomása következik; Ploesti. Az olaj városa, a föld alatti olajtenger. Itt robogunk a partján. Vaserdő; szivattyútornyok, orrukat hatalmas szúnyog módjára a földre tapasztják. Fáradhatatlan vastüdők, szívják és nyomják az olajat a szerte futó csőerekbe. Közép-Európa egyedül álló olajikincsét román föld takarja. Az olaj nyersanyag. Nélkülözhetetlen. Lassan az ételnél is fontosabb. Az olaj energia, biztonság, hatalom. Sztratégiai térképeken piros színnél jelölik a források helyét. Hitler zsugorodó tervei tíz körömmel markolták Ploestit. Az olaj benne van a történelemben. Ploesti is. Az olaj jelen van mindenben és mindenütt, politikusok számvetésében és fejtartásában is. Nem hiába. Az olaj egyszerre veszedelem és előny. Szomszédságot javíthat és ronthat. Egyszerre lehet áldás és átok, megegyezés egyengetője és olthatatlan gőg Oka. Még mindig az olaj partján rohanunk. Belefáradok. Szomszédom nézem. Mit látni rajta az olajból? Lehet, hogy ostoba kíváncsiság, de úgy érzem, hogy az olaj és az ember, ha bonyolultan is, összefügg. Összefügg számításokkal, tervek-
