Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - Lehocky Teréz: Amikor a kakas háromszor kukorékol

ződve, hogy szelíd, papos, mérsékelt úr lesz belőle. De nem. A megmaradt öcsköst menten kivégeztette és a nagyravágyás férgei keltek ki belőle. — Miért nem felelsz, rivali rá a nejére. Felelj, ha mondom. — Azt se tudom, mit akarsz. — Nem?... És megragadja a felesége szalmasárga köntösét, hogy végigreped raj­ta. A maradékot marokra fogja és úgy ráz­za a királynét. „Te szuka!“ „Te ringyó...“ A jaffai matrózok minden ocsmányságát rázúdítja. Saloménál csordultig a pohár. Az ura nyíltan csalja, köztündérekkel tivornyázik, az ágyasházába is behozza őket és ilyenkor neki ki kell mennie máshová. Jó. Eloltja a gyertyát, betakaródzik a csönddel és okossággal. De mindennek megvan a ma­ga határa. Az elégtétel szökellő csírái fe­szítik szét a száját. — Mit akarsz hallani... „basielos“? Gú­nyolódik. — Egy farizeus sok, annyit se lássak holnap a templomudvaron. Különben. — Nana, mit különben, — csattan Salo­me. — Vágóhíd lesz barátocskám. Kardot rántok. Esküszöm. Megforgatom a belse­jükben. Akárki legyen. Akár a mélyen- tisztelt Simon ben Schetach, a perisaje messiás. Aztán álmodozhat a túlvilágról csordultig. Mind a ketten rikácsolnak. A szolganép az ajtók megett hallgatkozik. Salome hang­ja éles, jobban ki lehet venni, amit mond. — Hát csapj föl hivatásos pribéknek. Hozzá vagy te ahhoz szokva, hogy az oltá­roknál csapod agyon az embereket. Gazá­ban, az Apollótemplomba menekült taná­csot kiirtottad. Fuj. És ezt nevezed te hellén „kultúrának“. Most ő köp egyet elkeseredésében. Azt mondják, vagdosol, öldökölsz és majd meghibbansz örömöd­ben. Alexander Jannaeus kárörvendően nevet. Poklos lehelet száll a szájából. — Végre kibújt a szög a zsákból. Visz­ket a nyelvetek, amiért nem akarok honn csücsülni és hülyülésig Tórát magolni. Mert nem piszmogok a telkemmel és nem elmél- kedek hónapszám, hogy szabad-e Sabbatha napon a saját szamaramra egy takarót ten­ni. Igenis! Júdea világítótorony lesz, a lám­páját a felhőkön túlra akasztom. _ Igenis! A szadduceusok hitvallója vagyok. És min­den farizeust kiirtok. Az egész várpalota lábon van. A testőrök, kamarások, szo.gák azon melegében szét­kürtölik a nagy újságot. A házasok ször­nyen veszekedtek és hogy a király holnap lemészároltatja az összes farizeusokat. A hírharang nyelve vadul kalapál az egész városban, fölveri a szunyókálni kész temp­lom homályát, megkettőzi a kapuőrséget. A farizeusok fejei még az éjszaka leple alatt összeülnek tanácskozni. Fáznak az istenadták, hogy a meleg takarók alól ide ugrasztották őket. Egyébként eszükágában sincs a farizeus írástudóknak, Tóramolyok­nak, hogy a szadduceusokkal és a fölkent Alexanderrel összepereljenek. Igaz, most a farizeusok összeállnak a csőcselékkel a szadduceus párt ellenében, de gyökeres vál­tozásokra senki se kíváncsi. Amit az essze- jánus rend agyait ki, a közös földtulajdon, közös konyha, egyenlő munka, egyenlő jo­gok, ahhoz az igaz farizeusnak semmi köze. Simon ben Schetach a biztonság kedvéért mégegyszer leszögezi: — Testvéreim, bármi is történne, a fari­zeusok nézetkülönbsége csak a hitvita szintjén mozog. A szadduceusok Sadoq bölcs iskolájához tartoznak, mi pharisaioi- ak inkább a sztoikusokhoz. Ők dögmanya- liak, betűrágók és elvilágiasodnak. Mi még óhívők vagyunk, de rugalmasak az idők szükséglete szerint. Ha kell, megmásítjuk, másképp magyarázzuk a Tórát. Nem rá, de a Midrasra és a Halachára esküszünk. Valaki ellenvetést tesz. — Ennyit nem szónokolhatsz holnap, ha kitör a botrány. Meg se hallgat. Valami rö­videt, velőset kell kitalálni, amiből mind­járt rájönne a basileos, hogy mi is a va- gyonkülönbség ortodox hívői vagyunk. Ale­xander katonaember. Jobb lenne egyáltalán nem emlegetni neki a Sanhedrionban alkal­mazott pírusokat. Az analógia és törvény- értelmezés úgy szaglik, akár egy forrada­lom a templom birtokai ellen. Mások is osztják a közbeszólónak a véle­ményét. Tanakodnak, míg végre kisütik a határozatot. Ha holnap a király valami disznóságba bocsátkozik, hagyni kell. Ha a nép kiabálni fog, az az ő dolguk. Nem állnak mellé. Aztán visszamásznak az ágyaikba és mossák a kezüket. A kisemmizett léviták, az alsóbbrendű szerpapok, énekesek, hárfások, a Salomo szolgák azt hiszik, hogy a vének azért kuk­solnak éjnek idején, mert forradalom lesz, nyílt kenyértörés a pappárt és a néppárt között. Ezt azonnal dobra muszáj verni, ösztö­nösen, fejetlenül megindul a szervezés, hogy a farizeusokhoz álljon a Jeruzsálembe tódult vidéki néptömeg. Te mégy az edo-

Next

/
Thumbnails
Contents