Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Dobos László: Haldoklik a mese
országutakról, a hegyek hajlataiból is lekopik a múlt. Olykor még látjuk, de legtöbbször már csak képzeljük, akarattal odaképzeljük régi helyükre a tegnapiakat. November van, de a hosszú völgyi legelőkön mozdulatlan bivalycsordák szétszórt pontja feketéllik még. Állnak, kérődznek, egykedvűen tudomásul veszik a motorok hajtotta rohanást. Változó és állópontok között ível az élet. És középütt van a mozgás; a lét legnagyobb és legkegyetlenebb hatalma, minden régi és minden új ellensége. A vonatból nézve minden hátrafelé szalad, mintha visszapillantó tükröt vallatnék. Szeretném magam ráhangolni egy érzésre, egy élményre, ha csak rebbenésnyire is állóképpé merevíteni mindazt, amit a pillanat töredéke alatt befog a tekintet. Minél többet áttekinteni, befogni, megállítani az időt, a mozgást, az érzékelést... Aztán kilépni a képből és múlhatatlannak hinni ezt az állapotot. Nem lehet. A visszapillantó tükör lassan összefogja a kilométereket, aztán könnyelműen hátrafelé szór mindent; pontokká zsugorítja a nagy képeket, minden ponttá, szűkülő aprócska ponttá zsugorodik. Már előre figyelmeztetnek, Sinaia következik. A román királyok fényűző palota-monstruma. Messziről mesebeli fellegvárnak tűnik, amit szálas vállú óriás tart az ölében. A történelem otthagyja ujjnyomát a természet legféltettebb hajlataiban is. A vonat kanyarog, percenként más szögből látom a palota-homlokzatot. Egyszer fehér királyi koronának látszik, másszor hótiszta köpenyként rejti maga alá a fenyők zöld rengetegét. Királyi szemnek méltó hely ez; magasról néznek lefelé az ablakok, fenséges kilátás, talán a félországot is belátni erkélyeiről. Alulról tekintve mindez valószínűtlenül szép; a szegény ember legkisebb fia ilyennek álmodhatta a hegyi tündérek és a gazdag királyfik találkozó helyét... Szőném a mesét, de elmozdul a kép, tűnik, zsugorodik a hegy is, hogy nagyobbak, még komorabbak egyenesítsék derekukat az ég felé. Sinaia, királyi hatalmasságok fellegvára távolról nézve összébb húzódik a hegy ölében. A Kárpátok ezerarcú koszorú, mindenütt ugyanaz és mindenütt más. A Kárpátok: földrajz és történelem. Hadvezérek és katonák, piros virágok és letaposott csataterek végtelen vonulása. Győzelmi emlékművek és fűvel nőtt sírok. Minden hágójára hatalmas felirat illik. Vereckén; itt menték a katonák! Uzsokon; erre jöttek a katonák. A Tatár hágóra; elmentek a katonák! Tömösire; vonultak a katonák! Van még több? Dukla! Százezer emberre borult a föld. Fizettség, adó mindenért, minden hágóért, minden szorosért, minden hajlatért. Azt mondják, vörösebb lett a fák zöldje. Vérrel lehetett volna megfesteni a Kárpátok minden ösvény jelzőjét. íme itt! íme erre! Húsz év múlva így mondja a sláger; „Elmentők a katonák“. Hol vannak a katonák? Hol vannak a sírjaik?... Elmentek a katonák! Őrizzük az emlékműveket, az utolsó győzelmek jelzőit. Csak ezek elé rakunk koszorút. A Kárpátok hegylánca szép és kegyetlen. Emlékek, mesék, nóták, fakuló betyárarcok húzódnak egyre összébb. Látható és láthatatlan erő harca; a romantika és a mindig parancsoló jelen. Jó lenne asztalt és széket faragni a legkeményebb fából, blikkből vagy gyertyánból. Hosszú, hosszú asztalt és nagyon sok széket... Megidézni a vármegyék urait, a betyárokat, a pandúrokat, a dalok és balladák nemzőit, a mesemondókat, a kaszásokat, a putrikba sűrűsödő zsidó gyerekeket, a zsákmányra büszke vadászokat, a krumplin, káposztán és puliszkán élőket, a tutajosokat, oda ültetni őket szemközt, meredjenek egymás szemüregére. Nézzenek! És akkor feltámasztani az elmúlt félévezred legártatlanabb, legnyomorultabb katonáját, lámpást, áram izzította lámpást nyomni a kezébe. Világítson, villogtassa szemét a kárpáti folyók láthatatlan szelleme, az áram... Világítson, fényesítse a sárga arcokat. Dovonytől a Fogarasi havasokig ér az asztal... Mindenki ugyanazt a kérdést kapja; ismételné az életét, avagy okosodott halálával ?
