Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Dobos László: Haldoklik a mese
Ismeretlen rendező pályaudvaron veszteglünk. Szomszédom váratlanul leugrik a vonatról. Vagonunk mellett hatalmas motoros mozdony várja az indítást. A mérnök körül nézi, ragyog a szeme, majdhogy simogatja; „a mienk, ezt már mi gyártottuk“, kiabálja felém. Lázas szemekkel magyaráz a dieselelektromos mozdony előnyeiről. Nem értem. Inkább mozdulatait figyelem; élénkek, frissek, mintha a dinamó áram feleslegét kapcsolná a vezetékre. így mondja — „az energiával kezdődik minden, az élet és a haldoklás is. Az energia sosem szűnik meg, csupán átváltozik... az energia örök... — Az ember örök — mondom.... — Az meghal, az ember meghal! — Akkor minek a fáradozás? — kellemetlenkedem. — Az energiáért történik minden, az végtelen — mondja, de én már képtelen vagyok figyelni a mondatok rideg logikus rendjére. Az arcát bámulom. Homlokráncaiban a szántó barázdál, szemeiben az értelem feszül; az acélhuzalok, a szén, az olaj, s az uránium atomok valótlan kicsinysége szikrázik. Mindig azt hittem, ha székely emberrel találkozom, nem tesz majd mást, csak mesél. Mesél, mondja a gyönyörű szép történeteket a havasokról, a kaszálásról, csillagos pásztor-éjszakákról. Mérnök; gyermekéveit a Csiky havasok őrizték. Tehenes szekeren járták a mezőt, az apja szigorú volt. Most is gyereknek tekinti, ha haza megy. A nagyapja is él még, de erről nem kíván szólni. Faggatnám, húznám belőle a szavakat; az érdekel, mi van középütt? Középütt a gyermekkor és a mérnökség között? A mese? Vagy a balladák? Marosvásárhelyt a Művelődési Ház dísztermének ablakait a székeny népballadák mozaikjai ékesítik; döbbenetes emlékeztető. Hátborzongató történetek. Utitársam előadásba melegedett; az egyen- és a váltóáram átalakításáról, s a magasfeszültségű távvezeték költségeiről beszél. Már hallgatósága is van. Csodálom a megszállottsággal határos technika imádatát, de én csak a szavak elejét és olykor a végét érzékelem. A lélek vetkőzése ez; Kádár Kata szép termete helyett nehéz, kövesedő emlékek hullanak a feneketlen tó vizébe. Középütt a faeke és a magasfeszültség között vannak a balladák;, a jajongások, apám, anyám, nagyapám és innentől már balladákká olvad a múlt. Most még szomorú emlékek. Inkább elhallgatja, vagy ha mondja, elérzékenyül. Ez még csak az első nemzedék, amely kikerült a sárból; gyerekének más mesévé szépül. Az unoka pedig rideg történelemként tanulja majd. A ballada népek szomorúsága, mindenki szomorúsága. A ballada senkit sem tehet büszkévé. A Déli-Kárpátok völgyeiben kanyarog a vonat. Köröttünk komorodó kísérőink, a hegyek. A hegyek komorak és tartózkodóak. Ha olykor közelebb lépnek is a vasúti talpfák felé, tartják a méltóságuk kívánta távolságot. A sínekhez közel patak bukdácsol a köveken. Csillogva-csobogva fénylik és beszélget, barátkozik a partján csikorgó országúttal. Sadoveanu történeteit keresem, a megindító históriák ízes szavú mesélőit. Nemrég olvastam egyik elbeszélését: a Sárkány-t, „Kedves feleim! — kezdte fennszóval Számadó Ionita, miközben felállott és egész magasságában kiegyenesítette ösztövér alakját. Bizony megvallom itt kegyelmetek előtt, hogy nagy iszonyattal hallgattam kegyes Gherman atya meséjét, a hajam is az égnek állott tőle a kucsmám alatt; de az én mesém, amelyet el akarok mondani kegyelmeteknek, még sokkalta csodálatosabb és félelmetesebb!“ így kezdődik. Aztán folydogál a szó, hol vékonyabban, hol gazdagabban, megsimogatja Ankucát, a csinos kocsmárosnét, majd kicifrázva lepereg a gonosz bojár, Nastaša Bolomír három házasságának története. Hol mondhatták el ezt a mesét? Némán vonulnak a hegyek, mintha minden pillanatban elmozdulna a világ, fordulna előre és vissza. így tudom, így mondták Bukarestben is. Románia lakosságának több mint nyolcvan százaléka paraszt volt. A hegyek lábainál bujkáló országúton szüntelen a forgalom; teherautók és traktorok szakadni nem akaró sora. Hol vannak a nehéz paraszt szekerek? A mesélők? S a tűz körül kuporgó kíváncsi hallgatók? Az
