Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Dobos László: Haldoklik a mese

egy mozdulatot, a legkedvesebbet. A rohanás robaja fárasztja az akarást; az éjszaka hatalmas fekete tábla, amelyre folyton új vonalakat, új fény ábrákat rajzol egy fáradhatatlan kéz.

Már Erdély földjén járunk. Visszafelé kapkodó gondolataink a fülkébe juhászodnak, s odarakódnak elénk a kicsinyke asztalra. Jó lenne látni a tájat, a dombokat, a városokat. Sötét van. így csak a képzelet rakosgathatja össze a természet színfaléit. Az irdatlan éjszakából csak annyit látunk, amit bevilágít az ablak rohanó fénye. Zöld fény, szabad utat jelző. Szemaforok fogódznak össze ívekké, nagy messziséget befogó ívekké kapcsolódnak.

A beszédbe fogódzunk; bütykös asszonykezek szőtte tarisznyában kotorászunk.

— Hogy érezte magát? — kérdem.

— Kedves idegenben.

— Csavaros beszéd — mondom.

— Gondolkodni kell, a szavak értelmén gondolkodni kell. — Aztán mint aki adósnak érzi magát ravasz hunyorítással visszalopódzik a beszéd előbbi helyére. — A csehek szívélyesek, kedvesek és furcsák.

— Meddig élt köztük ?

— Fél évig.

— Ostravára sokfelől vetődnek az emberek.

— Embere válogatja, mégis furcsák. Szokatlanok. Sok mindenben jártasabbak:

— Megbántották ?

— Kiváló mesterek, tanítani is szeretnek, de akaratlanul is fölényesek. Előzékenyek, finomak, mégis ... Valamit nem éreznek...

_ ?

— Mások fogékonyságát.

— Ez a tandíj — mondom évődve.

Értetlenül néz rám.

— A tanulni vágyók fizettsége.

— Örökké senki sem akar az iskola padjaiban ülni, minden nép megokosodik egyszer.

— Idő kérdése.

— így mondják, csak kevesen értik. Az okosság is idő. A műveltség is idő.

— Messzi szavak — mondom közömbösen.

— Fontosak — igazít helyre. — A mesebeli bölcs is két dologgal számolt, az idővel ás az emberek fogékonyságával.

— Messzi szavak — ismétlem.

— Vessen össze egy síksági meg egy hegyi embert. Az erdei ügyesebb. Még járni sem tud, de már fúr-farag.

— És a sorrend ? — kérdezem.

— A fogékonyságot kell megérezni az emberben. A megérzés is bölcsesség. A hegyi ember életét ormotlan háromszög fogja; a föld, a fa és ha mindkettő kicsúszik a kezéből, elmegy vasat kalapálni.

— Régen mondták így — vetem ellen.

— Az érzékenység száz évig is elél.

— Nem volt mi éltesse — ellenkezem.

— Hát a számítgató Bolyaiak meg az ágyút öntő Gábor Áron?

— Messzi arcok.

— A fölényeskedés éppen az ő érzékenységüket feszíti meg bennem.

Láttam, mondta volna tovább is, de aztán megrekedt kedvetlenségem zátonyán.

Késő éjszaka van. Messzi tengerek partján már szemét dörzsöli a hajnalÁgyainkra húzódunk, gönceinkkel, gondjainkkal, gondolatainkkal együtt. Közösekkel és ki-ki a magáéval. Rövid ideig még pislákol bennünk a nappal, aztán nem marad más, csak a kerek robaja. Álmodik a világ és mégis minden tovább mozog.

Ránk ébred a reggel. Ha nem lennénk álmosak, elmondanánk a gyermekdalt; „Nyílj, nyílj zöld ág, zöld levelecske“ ... Tárul, szélesedik Románia ezerarcú tája. Ébred és öltözködik, még így ősz időn is.