Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Dobos László: Haldoklik a mese

Közép-Európa ravaszul épített kastély. Minden helyiségbe külön lépcső vezet: egyikbe le, másikba fel. Ha szót kívánunk váltani egymással, vagy lefelé topogunk, vagy kénytelenek vagyunk meghajolva lefelé dobogni. Hasonló történelmű kisnépek tartják a szomszédságot, s ha alkalomadtán összekerül két másnyelvű ember, íratlan ranglétra vibrál mozdulataikban.

Jóformán egymás hegyén-hátán szorongunk mégis. Az ismerkedésnek mutató ujjhegyei vannak. Kulisszákat kíván kitapintani; a gondolatok, a mosolyok, a kíváncsi kérdések hátterét.

Két ember beszélgetésében mindig ott van egy harmadik valami is, középút. Az amerikai emberről azt mondják; pillanatok alatt bensőséges ismeretséget köt. Nálunk az ismerkedés első percei, éppen a legfontosabbak, idegesítően hosszúra nyúlnak.

A sokféle nyelvből kölcsönzött szókincs olykor zavar. Megmosolyogtató a hadonászás és a mutogatás, de mégis felvillanyoz. Ez már több, mint a gyűlölködő néma tekintet. Ez már párbeszéd. A kisnépek között meginduló párbeszéd pedig történelmi pillanatot jelez.

Leborul az est. Előbb csendben, észrevétlen közelít, aztán valósággal a földre roggyan. A vonat kerekei fáradhatatlanul és könyörtelenül kattogják a ritmust. Városok közelítenek és távolodnak. Budapest és a magyar alföld fényei riasztják az éjszakát. Nagyvárosok fényes partjain is csak szippantásnyit pihen a vonat. Aztán fújtatva tovább rohan, mintha az éjszaka nyomása alól kívánna szabadulni. Biharkeresztes; határállomás. Nagyvárad már a másik oldalon fogad.

Előzőleg még egy kellemes jelenés. A fülke ajtajában váratlanul megjelenik egy lány. Egyenruhában van. Oroszul, németül majd magyarul jó estét kíván. Utitársam jóíző magyarsággal visszaköszön; rácsodálkozom. A lány, kedves — kellemesen kívánságaink iránt érdeklődik. Helyet szorítunk neki magunk között; középütt. Utaskísérő; az út magyarországi szakaszán szolgál. Pénzt vált, tájékoztat, s ha úgy hozza a sor, társalog. Többet nem mond magáról, csak azt, hogy pesti. Egyszerűségében is különös. Haja fekete, arca sápadtan dióbarna. „Hivatalból“ őt illetné a szó. Hallgat. Félóra múltán a határra érünk; mi vagyunk az utolsó kocsi utolsó fülkéje.

Harminc perc alatt eldőlhet a világ sorsa. A lány hallgat. Számolom a perceket; haszontalanul nyargal az idő. Ügy képzelem, mi vagyunk az élet háromszöge; az ég, az ember és a föld. Egymást nézzük. Aztán rájövök, hogy ez túlzás. Ebben a lányban minden benne van. Múmiák lehetünk a szemében. A szeme vár és kérdez. Ország vége, szolgálat vége. Lehet, hogy azt várja a szolgálat végét. Lehet. Nem több húsz évesnél; a kedvesség számára szolgálat. Hivatal. Kenyér. Holnap minden kezdődik élőiről. Vonatok, emberek, tolakodó utasok. Mi is azok vagyunk, kíváncsiak. Nem állhatjuk tovább ezt a néma vallatást. Szóra bír mindkettőnket. Elámulok. Utitársam se orosz, se román, hanem magyar. Erdélyi székely.

Nézünk, bámulunk egymásra, mintha az ördög kicserélte volna a fizimiskánkat. Aprócska villanásnyi öröm; nem több a gyertyaláng sercenésénél, majd minden a helyére zökken. Ez csak arra jó, hogy egy madár lépéssel közelebb húzódjunk egymához. A lány elbúcsúzik, sajnáljuk, hogy alig volt hozzánk szava! Legalább bánná fukarságát.

Egy üveg bor van előttünk, feszeng bennünk a jókedv, de az-előbbi közelítő mozdulat nem keresi a nótát. Nem kívánjuk az ölelkező megállót, szinte félünk a hangulat érzékenyítő lágyságától. A zamatos bor fénycsőméként szívódik idegeinkbe, aztán gondolatokká csavarodik. A jókedv nótát tilt és beszédet kényszerít. Még ott időz köztünk az előbbi pillanatok visszahozhatatlan kedvessége. Vannak hangulatok, amelyek sohasem ismétlődnek. Nem ismétlődhetnek. Az ismétlődés felperzselné az emlékeket.

Már több mint egy órája magunk mögött hagytuk a határt. Átestünk a vám és az útlevél vizsgálaton. Hanyag mozdulattal szedtük elő zsebeinkből az iratokat, sebtiben még rá is sandítottunk, hátha valami csodálatos manó pillanat felvételt lopott a hivatalos paksamétához. Bárgyú remény. A vonat robog. Az emlékeket rakosgató gondolat olykor még visszavillan, hátha meglehet örökíteni