Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Ján Skácel: Versek
Március havában jég úszik a folyón s a városkák porosz-kékek, sőt, szederjesek talán. Rózsaszín felhöcskét vittünk Szent Mihály lován, a szél térd fölé tűrte köpenyünket, mögöttem összes fészkeivel zöld gally lobogott. N.-ben volt ez, a khaki-színű dalok katona-kalitkájában. N. városka és én. Őszinte városka, mivel nem pletykált nekem ... vaksi ablakaival szigorúan méregetett, mikor az utcán villámgyorsan tisztelegtem minden aranynak. (Költőnek ilyesmit nem szabad.) N. városka és én. A barokk kolostor körül úgy álltak a házikók, mint régimódi fehérneművel színültig tömött almáriumok. A németek után fennmaradt toronykupola arany mellként emelkedett föléjük, én meg tisztelegtem minden aranynak abban a városkában, zölden, akárcsak szép szeretkezés után, mintha fűből emelkednék fel, . fekete csizmába gyömöszöltem N. városka és én. hova tűnnek el a mannák Ján Skácel Tudom, hova tűnnek el a mamák. Júliusban el-elcsavarognak először csak kis időre, napközben, hogy el ne homályosodjanak. Aztán sokáig, nagyon soká maradnak el otthonról, valahol messze jártak. Elmondják, hogy hajdanában náluk otthon élt egyszer egy vak kovács és hogy mindenki egyszer megdobta őket kővel. Illegnek-billegnek, mint a sebzett madarak. S egy napon a mamát az éjszakai fűben kell keresnünk. Reggelre eljutunk a begyepesedett kapuhoz. Idegen gyermekkor feszül harmatosan a lángkerítésen. Kislánnyal találkozunk s valahonnan ismerősnek tűnik. Szeretném megkérdezni... de nem szabad. N. városka és én
