Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Ján Skácel: Versek

hol tartjuk otthon a sót

temetés után

Már rég nem voltam otthon.

Édesanyám, szemében bűntudattal íogadott az ajtóban.

Édesapám behajtotta a könyvet, oly vékonyát, mint az idő, mely még estig hátra volt.

Leültettek az ódon, ismerős asztalhoz, málnabort töltöttek nekem.

Ezt meglátták a hársfák.

A nyitott ablak előtt meghajoltam, részegen.

Mondd, bimbó,

hogy lehet becslccsenni ily gyűszűnyitől, amennyit gyereknek szokás tölteni, még hozzá málnabortól?

Te butus,

hisz hüvelykmatyi vagy, ki sem látszol a földből otthon,

illatozta a rózsa, egyenest a fülembe.

S rögvest eszembe jutott, hol is tartjuk otthon a sót.

Tudom, ismerem.

Iskolások csoportja, a tanító úr és négy meredek lépcső, egyszerre csak rosszul érzem magam s nem tudom, hova tegyem kezem.

Szemem a kert felé szalad, tollút keres, vagy madarat, mely igazat dalolt.

Rögök hullanak a fára, nedves kalapácsok, a meztelen föld sajog és én ismerem a mélyutat, mely a temetőtől a kocsmáig andalog.

A gyerekek továbbmennek s az ablak alatt hallgatózik néhány

asszonylélek, hogyan illatozik a befejezett férfiélet s hogyan dübörögnek a szép emlékek szekerei.

Ján Skácel

a Békefi nevű szél

téli verssorok

Egy napon

elindulunk együtt, ahogy hajdan megfogadtuk a pitypangnak a rigó sárga szemében.

A jámbor asszonyokat otthon hagyjuk s nekivágunk verset vadászni, amilyet a folyó szaval, mikor átkozódik, hogy sötét éjjel kőbe botlott.

Lehet, hogy éjhosszat nem ejtünk egy sort sem. Csak vízcsepp hull a fűbe, mint erdőből előbukkant ,

mezítlábas királylányok könnye.

S lehet, hogy valaki megkérdi az országtúon: Mikor írja meg a vadonatúj könyvét, mester?

És te azt feleled: Majd ha zuhog, majd ha fagy és hó lesz nagy.

S lehet, hogy valaki megkérdi az országúton: csurran majd a versrevaló, víz folyik a cipőnkbe s hideg felhők pettyes pisztrángokként úsznak el a fejünk felett.

Alkonyodik, utoljára s a hó fájdalma egy az éggel. Varjúsereg száll a fára.

Szárnyverés az ember-szíwerésseL

Ütmenti sűrűben gyűl az éj s néhány pillanatig vár még. Fehéren alvó tájon árnyék kúszó pocsolyaként feketéll.

Szán nyekken. A szénán lusta, halk hazatérést Ul a kocsis, szótlan

az éj kedvéért csakis: tízezer éves a fruska.

Azt a szelet pedig elnevezzük Békefinek s rakoncátlan vizen térünk haza.