Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Ján Skácel: Versek
Ján Skácel Ján Skácel 1922-ben született a morvasziovák Vnoroy-ban. Jelenleg a brúnni „Host do domu“ című cseh irodalmi folyóirat főszerkesztője. Eddig három verseskötete jelent meg, de már az első (Kolik príležitostí má rúže — Hány alkalma van a rózsának) egészen kiforrott és erőteljes költőnek mutatja. Nyomában rögtön több fiatal induló költő szegődött s rövidesen bebizonyosodott, hogy Skácel a modern cseh lírában iskolát alapított, tehát költőkre ható költő. Ugyanakkor olvasótábora is nagy, mert versei nem érthetetlenek. A realitást egyszerűen más síkra helyezi. Beszélhetünk nála negyedik dimenzióról is. Versei a valóságból indulnak ki, hogy aztán kézenfogva vezessék az olvasót, egyre tovább, míg el nem ér abba az országba, ahol „ősszel elröpülnek a fák“, ahol „magasan a fejek felett nyikorog a szalmából font hómaiom“ és ahol „az angyal röptében még szundít egyet“. S aki elérkezik ebbe a negyedik dimenzióba, másként fogja látni a világot: felülről, alulról, lelke mélyéből. Semmi sem áll a szeme útjában, semmiféle korlát, mindenüvé szabadon elláthat. A Skácel-vers nem polifon, mindvégig monotéma- tikus marad, tehát nem tartozik a Nezval-Šotola vonalhoz. Elődei inkább Halas, Kainar és Mikulášek. Mondanivalóját erősen koncentrálja, elhagy minden felesleges dekorációt, egyik metafora követi a másikat, a vers egyre sűrűbb lesz. Sokan Skácelt tartják a legszűkszavúbb cseh költőnek. Tény, hogy ez a költészet modern a javából. Aztán még egyben tér el az összes cseh modern költőtől s ez rokonszenvessé fogja tenni Skácel verseit a magyar olvasó szemében: ugyanis ő az egyetlen modern cseh költő, akinek főtémája a falu. Mintha nem is illene egybe a kettő: modernség és falu ... márpedig összeillik, amint látni fogjuk. Egy pillanatra talán eszünkbe jut Sinka István is. Skácelt a falu nem mint szociális kérdés érdekli, hanem mint ősforrás, mint bölcső, mint gyermekéveinek mesés világa. A faluról városba szakadt ember nosztalgiája ez, aki amint csak teheti, hazaszökik a falujába, ha meg nem teheti, akkor versben siet a hazafele vezető úton. Skácelnek jóformán nincs olyan verse, akármiről is szóljon, melyben legalább egy metaforával ne ugrana el egy pillanatra a szülőfalujába. De nemcsak ez ad különös „hazai“ ízt költészetének. Van még egy tulajdonsága, mely költőknél ritkán szokott előfordulni: az enyhe gúnnyal párosult szellemesség. Humora nem oly egyszerű, nem csattanós, inkább huncut. Többszöri olvasás után ráakadunk a huncutságra s aztán már főleg azért őrizzük meg a verset emlékezetünkben. Ragyogó példa itt az „N. városka és én" című költeménye. Verscímei is különösek, sokszor szójátékok. („A Békefi nevű szél“). Néhány szót még a nyelvéről, versei üteméről és rímeiről. Csiszolt cseh nyelvet használ, mestere a különleges mondatfűzéseknek. Néha készakarva használ morva tájszavakat, ezzel is csak a falut idézi fel. Szerkezetileg jellemzi a szabadverselés. Ha gyorsabban olvassuk költeményeit, észrevesszük bennük a sajátos ritmust, sőt a sokszor eldugott rímeket is, melyeket egymástól távol helyez el. A magyar olvasó talán még hamarabb fogja felfedezni ezeket a rímeket, mert Skácel, úgyszólván, magyarosan is rímelget. Nem tartja be a cseh szabályt, mely teljes rímet követel, mint például magyarban a halál-talál rím. Skácel gyakran részesíti előnyben a cseh értelemben vett disszonáns csengést. Betekintettünk Skácel boszorkány-konyhájába. Ez a konyha falun van. Talán föcstejet kapunk, mert éppen borjú jött a világra, de lehet, hogy éppen hízót vágnak s akkor meg disznótoros kóstolót kapunk, minden ízből egy falatot.
