Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Gál Sándor: Akinek fél szemét kiharapta a kutya
Dolgozott. A gyomtövek pattogtak és hensegtek a kapa éle alatt. Hajladozott a délutáni fényben, tenyere bizsergett, mintha hangyák futkosnának a bőre alatt... S mikor megállt előtte a csősz, meg se rezzent. A pillantásuk összekapcsolódott, s a lány érezte, hogy megint az utca szeme tapad rá. „A hajam akkor is szebb, az én hajam a legszebb...“ Egy pillanatra mintha a tükör előtt ült volna, de a csősz szemében nem látta magát. A csősz szeme az utca szeme volt, a sok riasztó szem közül kettő. De ez a két szem különös volt, más fényű. Nem a gúny villog jfct bennük, hanem valami ismeretlen melegség, mint az anyja szemében, s mégse volt ez az anyja szomorú, szánakozó szeme. Megzavarodott. A csősz pillantása nyomán a bizsergés hangya-raja elindult a tenyeréből fel a két karján egész az arcába, az arcából meg lefelé, olyan bénító erővel, hogy a kapa kiesett a kezéből. Mozdította volna a fejét a védekezők ösztönével, de az izmok nem engedelmeskedtek. Minden furcsa volt és ismeretlen. A csősz meg nézte a mozdulatlanságot, a'merev fél szemet, amely nem rebbent feléje se hívón, se visszataszítón, se kérve, se védekezve. Nézte a lány szemét, amelyben nem volt a kíváncsiságon kívül az égvilágon semmi. A csősz ajka szárazra perzselődött. „Micsoda vállad van“ gondolta, s érezte, hogy a forróság végigbórzong a testén. Szeme előtt a szőlősorok zöld vonala megperdült, mintha kiszakadt volna a földből, mikor kilökte az első szót magából. — Te... A lány meg se mozdult. — Te — ismételte hangosabban — szép vagy, hallod-e?! „Szép vagy“ ütődtek a szavak a lány tudatába. „Szép vagy, de félszemű ..várta a folytatást. A csősz hallgatott. A szavak amiket kimondott, elröppentek, mintha ki se mondta volna. Valami távoli érzés azt súgta, hogy tenni kellene valamit, de a lány szeme, az az egy szem, az arc baloldalán bénítón, rebbenés nélkül kapcsolódott egyszerre mindkét szemébe. Olyan csend szakadt közéjük, amelynek súlyát csak az agy érzékeli, s a fülben perceg; olyan csend, amely nagyon hasonlít a dermesztő, (ködös téli hajnalok csendjéhez. A lány nézett, nézett, s a szemek kavargásából lassan kivált az előtte álló férfi arca. Előbb az ajkak félig nyílt árkát látta, majd a kissé előreugró állat, az enyhén borostás arcot, s végül a homlok mélyen redős boltozatát. A részletek külön-külön éltek, s csak később rendeződtek egy egésszé. S ebben az egészben meglátta a férfit. Nem azt a férfit, aki az utca szemeit hordozza, hanem azt, aki őt nézi. Őt, egész valóját, a vállát, a haját, a feszülő mellét. Azt a férfit látta meg, aki nem a hiányát gúnyolja, hanem aki azon túl látja a testét, a szépségét. A szőlősorok között szél rebbent, s az embertenyér-ábrájú szőlőleveleken remegés futott végig. Ki tudja honnan indult el és hova jut? Megmozdult a szél a két ember felizzó mozdulatlansága előtt. Felcsapott az ég felé, tölcsér alakban sodorta a száraz leveleket, megpörgette hatalmas erővel, s végül eleresztette, hogy lassú libegőssel visszahulljanak a földre. A csősz kinyújtotta előbb a bal, majd a jobb kezét. Ujjai végigfutottak a lány sima bőrén, mint mikor a vak ember próbálja felismerni az előtte állót. Fényes délelőtt volt. Az iskola ablakain áradt a fény. A félszemű lány a padban ült. Dolgozatot írtak. A tanítónő a padsorok között járkált lassan és figyelte a diákokat. A lány írt. A fehér papíron sokasodtak a sorok. A tanítónő cipője hangosan kopogott a padlón. A lány írt, írt. Néha elgyengült, szédülést érzett, a füzetbe írt sorok elmosódtak előtte, s a tinta kék színe zöldre változott. Ha felemelte a fejét, a szabályosan sorakozó padok vonala mosódott össze. Majd újra a betűk elevenedtek meg. A szédülések egyre gyakrabban jöttek, s hirtelen valami végtelen távolságból a papírra írt betűk vonala és a padok egybefolyó áradásából kiemelkedtek a szőlősorok. Minden elmozdult a helyéről.
