Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Gál Sándor: Akinek fél szemét kiharapta a kutya
nem látott semmit, csak ezeket a sorokat, vonalakat, amelyek irtózatos sebességgel megindultak feléje. De nem volt benne semmi fájdalmas, semmi ijesztő. Kis idő múlva óraketyegést hallott, ami egyre hangosabban pattogott, s végül elviselhetetlen dobpergéssé fokozódott. S mikor már elviselhetetlennek érezte, hirtelen megszűnt. Körül minden mély csendbe burkolódzott. Csak a szőlőlevelek libegtek mint a legyezők, hűs áramot kavarva forró homloka felett. Az előbbi képek lassan eltűntek, s helyüket az osztály zaja töltötte ki. Mikor feleszmélt, a padlón feküdt, s kiváncsi arcok meredtek föléje; szemek, a szemek sokasága, bután, kíváncsian, szemérmetlenül. Egy pillanatra rémület fogta el, de a rémület hirtelen jóleső diadalérzetté változott. Lehűnyta a szemét és maga előtt látta újra a zöld szőlősorokat, érezte a hirtelen támadt szél friss élét, ahogy pörgeti az ég felé a leveleket és érezte a csősz forró kezét. Büszkén mosolygott a rámeredő arcokon, mintha azt mondta volna: „Én vagyok az első, a legelső; én ott feküdtem a szőlősorok között és ti nem feküdtetek ott, nem tudjátok ... nem éreztétek ... Megelőztelek titeket... megelőztelek... A lány a konyhában volt az anyjával. Az anyja kezét tördelte, járkált és jajgatott. A jajgatása csöndes volt és kétségbeesett. — Jaj istenkém, drága jó istenkém, most mit csináljak? Ilyen szégyent, ilyen gyalázatot... A hangja halk volt és színtelen, mint a víz. A lány úgy nézett maga elé, mintha egyedül volna a konyhában, mintha nem is hallaná anyja szavait. Valójában nem is értette a szavak jelentését. „Szégyentelen?“ „Gyalázat?“ Inkább csak sejtette az értelmüket. Nem érezte a súlyukat és nem is érdekelte az anyja jajgatása. Csak azt értette, amit az orvos mondott: „Gyereke lesz.“ Ez a két szó világos volt és pontos. Körülhatárolta azt a tényt, amely elől nem lehet kitérni. Nem rémült meg. Inkább örült. Mióta így volt, nem ült a tükör elé, nem kereste a feloldozó érveket, amelyek mindig kellettek ahhoz, hogy elhitesse magával, hogy van olyan mint a többiek. Az anyja lassan lecsillapodott. A díványra ült és csendesen beszélt a lányához. Próbálta elfogadni a valóságot olyannak, amilyen, s elindítani a folytatást az egyetlen lehetséges irányba. — Kitől lesz? — kérdezte. — Valakitől... — Az anyád előtt is letagadod? — Nem tagadom le, de meg se mondom. Se magának, se másnak. Az asszony arcán megrándult egy izom, mintha erős fájdalmat érezne. — Gyereked lesz, nem érted? — Értem. Gyerekem lesz. Az orvos is ezt mondta. — Ki az apja? — Tudja ő is meg én is. A lány hangjában büszkeség csengett. Kibomlott, lobogó, győzelmes büszkeség. Nem érezte bűnnek, amit tett. Számára ez volt a diadal. Diadal az utca felett, a gúnyos szemek felett. Diadal minden felett, mert egyenlő lett a többiekkel. Most ő az első. A legelső, a legtöbb. Este az apja beszélt a lánnyal. Nem volt dühös, arcán olyan nyugalom terült szét, mintha mindaz, ami a lányával történt, a szégyen, ami a családot érte, valami messzi, nem rá vonatkozó esemény volna. — Mikor tetted? A lány előtt egy pillanatra felbukkant a szőlősorok emléke, ahogy feküdt közöttük; furcsák voltak alulról nézve, természetellenesek, s mintha az eget akarták volna kettéhasítani. — Mikor...? — kérdezte újra az apja ugyanolyan szürke hangon, mint az előbb. — Májusban. — Hol ? — A szőlőben ... Az apja nem kérdezte, kivel volt. Szívta a cigarettát, nézett maga elé, mint a nagyon fáradt állatok. Nem volt benne semmi szokatlan érzés, ami fájdalmat.
