Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Peter Karvaš: Az emberekről és a munkáról

Ez nem jelentéktelen epizód, eddigi orientációnk következtményeinek redukált képlete ez, túl gyakran vettünk igénybe olyan embereket, akik nem vetnek fel új problémákat, s még akkor is, ha tudván tudjuk, hogy nem hoznak semmilyen javulást; a mértékletesen bírálható, egészben véve még szimpatikus status quo-ra való tájékozódás következménye, mert így tájékozódni egyszerűbb, mint a kritika alapján levonni az elvi jelentőségű következtetéseket és elfogadni az új kezdeményezést; inkább a tehetetlenségből fakadó szent békesség, mint a javítást célzó szent nyugtalanság, inkább az ártalmatlan kis javító javaslatok, mert ezeket ki lehet mutatni felfelé is, s meg lehet cáfolni velük az ártalmatlan kis kritikát, ahelyett, hogy kategorikusan megkövetelnénk az optimális lehetőségek gyors és hatékony valóraváltását.

A fiatal elárusító sehogyse erőlteti meg magát, mert szemmel láthatóan nem érti, miért is kellene erőltetni magát; s ha nem teszi, akkor se esik semmi baja, hiszen a szocializmusban élünk. A szomszédom, az öreg kommunista, kitűnő szakember, akit a börtön se tört meg, minőségileg új kezdeményezést akar megvalósítani, csakhogy minden kezdeményezés veszedelmet jelent, valakit fenyeget, legalábbis mindenkit, aki felelős azért, hogy eddig nem volt rendben a dolog, de rendszerint azokat is, akik az igényesebb feladatokra, a bonyolultabb kérdések megoldására, a kezdeményező kedv fenntartására és kibontakoztatására nincsenek felkészülve, s nem állnak a helyzet magaslatán.

Mi fáradtan egyetértünk. A dolgok helyrehozásáért vívott harcot többnyire nem lehet elválasztani a társadalmi állásunk megtartásáért vívott harctól; ha nem állok a helyzet magaslatán, a társadalmi állásom megtartásáért vívott harc annyi erőt és időt vesz igénybe, hogy a dolgok helyrehozására már nagyon kevés jut belőle. Ha nincs bennem elég erő a kezdeményezéshez, minden kezdeményezés kényelmetlen, potenciális konkurrenciát jelent, fenyegeti egzisztenciámat, képességeim próbakövet, előre nem látott, be nem kalkulált, úgyszólván terven felüli felelősség, amit vállalnom kell. A jó munka, a szakképzettségre való jó minőség ilyen helyzetben az én részemről nincs biztosítva, mint a fiatal elárusító esetében, s bizonyos körülmények között nem szívesen látott jelenség.

Akaratlanul is úgy alakul a helyet, hogy relatíve előnyben részesítjük a rossz munkát a jó munkával szemben, mi több, amnesztiát adunk, sőt előnyben részesítjük a konzervatív, ösztönös és óvatos magatartást és elmarasztaljuk a kezdeményezést. Az így kimondott gondolat természetesen veszedelmes ostobaságnak látszik (éppen úgy, mint a felsorolt konkrét jelenségekről is ez a véleményünk, hogy már a könyökünkön jönnek ki); ilyesmi sose volt programunk, s aki nyíltan ilyesmit akarna, sürgősen a bolondok házába küldenénk. Ha gyakran mégis így van, ennek végső soron az is az oka, hogy mindez személyszerint édesmindegy számunkra.

A valóság ugyanis az, hogy az embereket felelőssé tesszük a koncepció és kezdeményezés megvalósítása során ejtett hibákért, de nem tesszük őket felelőssé azokért a hibákért, amelyeket nem azért követtek el. Nem vonjuk őket felelősségre azért, hogy semmilyen kezdeményezést nem tanúsítottak, hogy féltükben bizonyos ravasz számítással fenntartják a dolgok elavult állapotát. Dicsérjük azokat a dolgozókat, akik nem „tolták“ el a dolgokat, holott gyakran egyetlen programjuk van, hogy meg ne engedjék a dolgok „eltolását“. Világos, hogy ezt csak egy módon lehet biztosítani: ha semmit nem akarunk. Így jön létre egy széles és masszív opportunista pszichózis: ne mozdítsuk a dolgokat.

Nem akarok párhuzamot vonni: de egy rossz kép vagy rossz könyv szerzőjét érdeme szerint nyilvánosan bíráljuk, nyíltan és nevén nevezve úgy beszélünk róla, mint egy sereg hiba és hiányosság szerzőjéről, de haváriát szenvedő turbinák, agregátok, műtrágyagyárak és nikkelgyárak szerzőinek nevét, bár alkotásaikkal elégedetlenek vagyunk, csak ritkán ismerjük meg, bár ilyen esetekben is akad valaki, aki személy szerint felelős. (Pedig az így keletkező károk oly nagyra rúgnak, hogy a felépítményben ilyeneket semmi módon senki nem okozhat, legalábbis nem olyan idő alatt.)