Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Peter Karvaš: Az emberekről és a munkáról
A gyakorlatban aztán úgy fest a helyzet, hogy kizárólag csak azért bíráljuk az embereket, amit szemmel láthatólag elrontottak, amit bizonyíthatóan rosszul csináltak; szabály szerint nem bíráljuk őket azért, amit meg nem tettek, amit mégis kötelességük lett volna megtenni, amit mindenki színe előtt elkésve tettek meg, s azért bizonyíthatóan el nem ronthattak. Kifizetődőbb lett semmit nem kezdeményezni, mint megkockáztatni, hogy valami nem sikerül: a passzivitás rendszerint bírálhatatlan, a maga módján prevenció a bírálat ellen, körülbelül aszerint a felfogás szerint, hogy az ember álmában nem vétkezik. S még ez se minden. Arra a kérdésre „Kapható-e citrom“, a zsúfolt üzlet elárusítónője udvariasan ezt felelte: „érettet vagy kevésbé érettet óhajt?“ A vevők között a kérdés sértődött visszhangot keltett: azt hitték, gúnyolódik, kérdését a szocialista rendszer ellen irányuló fölényeskedő, ironikus megjegyzésként fogták fel. Kiderült, hogy valóban érettebb és kevésbé érett citrom is van raktáron, s nem akart mást, csak udvariasan kiszolgálni. Tulajdonképpen megrázó epizód volt, s az volt éppen a szörnyű benne, hogy a maga pozitívumával egyedülálló jelenségként hatott. Szinte felujjongtam, mikor az üzletben egyszerre négyféle elektromos lámpaelemet kaptam; a szerelőt, aki aránylag idejében érkezik hívásunkra, úgy fogadjuk, akár egy jelenést; nem akarunk hinni a saját szemünknek, ha mindennapi életünkben minden a normálisnak megfelelően zajlik le: ha az interurbán telefonra nem kell órák- hosszat várakozni, ha televíziós készülékünk kibír két évet, ha a köztársaságban egynél több fajta fogkefe kapható, ha a repülőtéren a reproduktor bejelent valamit, s mi megértjük, ha húsz évvel a háború után elég hús van a mészárszékben, ha megjelenik egy szlovák kulturális lap, és nem hemzseg a helyesírási hibáktól stb., stb., mindez olyasmire vall, amin szörnyen csodálkoznunk kell, így van ez, ha következetesen végiggondoljuk a dolgot. A televízióval kapcsolatban rendkívül közkeletűvé vált ez a szó, hogy „adáshiba“. Az a veszedelmes, hogy megszoktuk. Megszoktuk minden tekintetben életünk adáshiba zavarait, fegyelmezetten tekintetbe vesszük őket. Beletörődünk abba, hogy sokminden nem működik, vagy csak akadozva működik. Bekalkuláltuk számításainkba a rosszat. Tudjuk, hogy lelassult, szegényedik, komplikálódik egész társadalmi életünk, ismerjük ennek okozóit is, de elfogadjuk, mint valami természeti elemet, mint az időjárást, mint a végzetet. Igaz, hogy sokminden, ami megmérgez bennünket, ami gátol, olyan gazdasági összetevőkből és olyan összefüggésekből fakad, amelyek elérhetetlen és beláthatatlan magasságban ágaskodnak az emberek mindennapi élete fölött, de mégis az esetek többségét, s nagyobb százalékban, mint azt gondolnánk, az okozza, hogy minden édesmindegy számunkra. Egy nagyon ártalmas cirkulus vitiosus jön létre így: sok tekintetben azért nem javul a helyzet, mert közömbös számukra, s az a körülmény, hogy nem javul, még közömbössé teszi őket. A felelős dolgozó nem tanúsít semmilyen kezdeményezést, nincs képesítése, megfelelő felkészültsége, munkáját nyilvánvalóan más megfelelőbb embernek kellene végeznie, gyakorlatilag ez nem igen izgat senkit, az illető a helyén marad, s ez a tény megint az ő közömbösségüket igazolja. „Ügy sem tehetünk semmit.“ Ez már nemcsak gazdasági kérdés, ez mentalitás dolga s a maga módján a közerkölcs kérdése. Az alapfokú marxista tanfolyamokon besűrítve megtanultuk, hogy a viszonylag állandó földrajzi, éghajlati s egyéb feltételek mellett gyorsan (forradalmi módon) változnak gazdasági létfeltételeink; ám e gyökeres változások nyomán az emberek mentalitása megkésve, sajátos és bonyolult módon változik; hogy az emberek gondolkodása, érzésvilága és életstílusa, tehát a szocialista ember erkölcse csak jóval később, a proletariátus hatalomrajutása után jön létre s állandósul. 3
