Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

föld nyűgje; bár másképpen, mint Wojciech Trepára, a kétszeres gyilkosra, akinek vallomásában lapozgatok éppen, és azt a gépelt oldalt olvasgatom, amelyen a szőke legény, Karol Kotula első látogatásáról szóló adatok vannak megörökítve. A vádlott nem túl terjedelmes és elég általános, elbeszélését gondolatainkban kiegészítve, elképzelhető, hogy az egész 1928-as és 1929-es esztendő, de talán 1930-as év egy része is kedvező időszak volt a Trepa család számára. A szőke legény Jadwigához járt, s minden alkalommal elbeszélgetett apjával is, a csaknem 53 éves Józef Trepával, sőt majdnem mindig az egész családdal is, bár ez ideig inkább csak jelentéktelen dolgokról, nem a házasságról. Időnként Katarzynának, Jadwiga anyjának segített a lóhere behordásában. Wojtekkel és Sztaszekkel néhanapján legénydolgokról diskurált, és így a szőke legény, az „egyke“, aki apjától három holdat, egész gazdaságot jussol, hovatovább belenőtt a Trepa családba. Még hosszú az idő estig, valójában éjszakáig, amikor bizonyos körülmények játszódnak közre, és úgy tűnik, hogy mi sem zavarja meg a nemzedékek lassú, észrevétlen cseréjét a Trepa család otthonában.

A később lejátszódó események, magának Jadwigának, a valamikor szép és derék lánynak, ma több mint ötvenéves, a városban, gyárban dolgozó, és házasságon kívüli gyermekével élő vénlánynak vallomásában elég részletesen megtalálhatók. Nyilván ő ismeri mindezt legalaposabban, hiszen Karol Kotula őhozzá járt, a bíróság s az ügyészség is figyelmesen követték vallomását. Nem bocsátkozott részletekbe a szőke legény látogatásának első, kedvező korszakáról, ellenkezőleg, igyekezett mielőbb áttérni a későbbi időszakra, amikor Józef Trepa arcáról eltűnt a mosoly, és amikor a ház örömteli légkörébe nyugtalanság költözött. Könnyek és siránkozó von- tatottság nélkül vallott, ami viszont a vádlott hozzátartozóinak vallomásaiban elég gyakori volt. Az ő vallomása tömörnek és hűvösnek mondható, mint egy illúziót vesztett emberé, aki tudja, hogy az élet folyását nem lehet megváltoztatni, és ezt ki akarja nyilvánítani a bíróság előtt is, sőt ki akarja őket oktatni efelől. Amikor vallomásában eljutott addig, hogy be kellett vallania: odaadta magát Karol Kotulának — hiszen gyermeke később nem pottyant az égből —, ezt mondta: — Azután Karollal kimentem a bozótosba, és ott történt. Egy szuszra mondta el az egész mondatot, szünetet nem tartott az „azután“ szó után sem. Csak a keze remegett, amely nem függött szabadon a test hosszában, hanem felemelte kissé; erről — érthetően — nincs jegyzőkönyvi megállapítás, mert a jegyzőkönyvvezető nem rögzít mozdulatokat, csak a kimondott szó érdekli őt. Jadwiga tanú további vallomása néhány sűrűn gépelt oldalt tesz ki, és a bíróság számára értékes anyagot nyújt: elég világos, bár kissé mozaikszerű és nem teljes képet a szőke legény látogatásának második, kedvezőtlen időszakából. Ekkor, egyik este történt, hogy Karol Kotula vidám beszélgetés közben akaratlanul elejtett néhány szót: — Jadwigának két holdat adtok. — Józef és a fiúk, Katarzyna, no meg bizonyára Jadwiga is tréfának fogták fel, és mosolyt kényszerítettek arcukra; de azon nyomban derengeni kezdhetett, hogy ez mégsem tréfa; és mindjárt világossá válhatott előttük, hogy ha ez nem tréfa, akkor a fiúknak, apjuknak és anyjuknak fél hold maradna. Kotula azon az estén nem szólt erről, távozott, és hagyta őket té- pelődni ezzel a „Jadwigának két holdat adtok“-kal; e tréfával, vagy ki tudja, vajon tréfa volt-e. A konyhában üldögéltek, a falon kicsi kormos petróleumlámpa függött. A konyhából a pitvarba és a pitvarból kifelé vezető ajtó tárva-nyitva — meleg tavaszi este volt. A küszöbön nagy doromboló macska ült, pillantását a kert sötétjébe túrva — talán meglátott valamit a sötétben. A küszöbön kuporogva türelmesen meredt a sötét kertbe, ahonnét a pitvarba kúszott a macskát vonzó sötétség. Józef szakította meg a csendet: — Kotula ma tréfált —, és Katarzynára tekintett. Katarzyna nyomban megértette, hogy neki erre felelnie kell és mindanyian hallották szavait, helyesebben Józef szavait, mert hiszen azokat ismételte: — Kotula ma tréfált. — A fiúk is bólintottak erre, megerősítették, hogy Kotula tréfát űzött. És erre mind a négyen: Józef, Katarzyna, Sztaszek és Wojtek egymás szemébe meredtek, ami azt jelentette, hogy Kotula nem tréfált, majd mindannyian a szoba küszöbén ülő Jadwigára néztek, s tekintetükben kérdés villogott: „Tréfált-e Kotula, vagy sem?“ Ám Jadwiga csak ennyit mondott: — Mit bámultok rám? — Azok négyen nem erőszakolták a dolgot, mert féltek a kimondott szótól, nehogy az elijessze a tréfát, és leleplezze a valót. A doromboló macska felugrott a küszöbről, és hangtalanul eltűnt a kertben, ők meg nyugodni tértek. Sztaszek és Wojtek a szérűbe, Józef, Katarzyna meg Jadwiga a szobába. Az egyik ágyba Józef fekszik, de mielőtt elaludna, megkockáztatja: — Kotula ma tréfált. — Az anya a lányával a másik ágyba bújik, és úgy tesznek, mintha aludnának. Sokat mondanának, de egy szó nem sok, annyi sem jönne ki belőlük. Az egyik sokat töpreng szón, hogyan tegye föl a kérdést, a másik azon töri a fejét, hogyan valljon be mindent;