Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

kánya — kihúznám az ólból azt a legkövérebbet, halántékon vágnám, és kést bele — micsoda kolbászt csinálnék!

Jadwiga, ma ötvenegy éves, hajadon munkásnő, no akkor még csak tizenkilenc vagy húszesztendős leány, amint meglátta a legény szőke fejét a kerítés fölött, zsupsz be a szobába, és ott türelmetlenül várta, míg bejön hozzá.

Az akkori Jadwiga?... Ha képet akarnánk róla alkotni, el kellene simítani a szarkalábakat az arcán, elrejteni a visszereket a kezén, és kisebbé tenni tenyerét, eltüntetni talpáról a bőrkeményedést, és kinyújtóztatni hajlott hátát. Ha lehetne, szembe kellene fordítani őt a múló idő folyásával, és visszatérni 1961-ből 1928-ba vagy 1929-be, amikor ott . . . megjelent az a szőke legény.

Ám amint megjelent, újra jelen volt az a tolakodó számítás.

A konyhában vagy a sžobában az asztal vagy a padló fölé, valójában a két és fél hold fölé hajló négy vagy öt fő mosit még tempósan, derült arccal számolgatott. Karol Kotu- lának, a szőke legénynek nincs sok földje, de „egyke“; ha szegény is, voltaképpen gazdag, mert egyedül van a három holdra, ami apja után a jussa. Lehet, hogy nem követel majd nagy hozományt, lehet, hogy nem lesz nagyon követelődző, ha megkapja Jadwigáját, ezt a csinos, derék lányt. Egész biztos, hogy nem akarja majd megfosztani őket a földtől és így a fiainak jó kis darab marad. Jadwiga hozományát megtoldják egy üszőborjúval, mert most tehenük is, borjuk is van mér, az 1910-es vagy 1911-es évtől 1928-ig vagy 1929-ig, tehát a háború és az utána következő változások idején Józef Trepa gazdasága gyarapodott; most már fölvásárolják a szénát is, a töltés oldaláról kaszáltat, a tehén mellett üszőborjú is van, és ha így vásárolgatnak, megérik tán azt is, hogy két tehenük lesz.

Amikor Wojciech Trepa a bíróság előtt Karol Kotula házukban tett első látogatásáról vallott, így fejezte ki magát: „Örültünk, hogy jár hozzánk“. Ez a kétszeres gyilkos még mosolygott is, amikor azt mondta, hogy „örültünk“; úgy mosolygott, mint ahogy az egykori Wojciech szokott 1928-ban vagy 1929-ben; a kétszeres gyilkos úgy mosolygott, hogy a tárgyalóteremben egy rövid pillanatra mindenki megkönnyebbült, mintha visszatért volna az 1928-as vagy 1929-es esztendő, amikor még remélhették, hogy a szőke legény nem akar majd sok földet, ha elveszi Jadwigát.

A vádlott azután hagyta magát, hogy elragadja a vallomások egyhangú áradata, és saját magának, de a teremben minden jelenlevőnek is eszébe juttatta, hogy 1961-et írunk,

1961 áprilisát, és nemsokára egyéves házassági évfordulómat ünneplem én is a kereskedelmi akadémia egyik tanárának lányával. Én ugyanis egy kereskedelmi akadémiai tanár lányát vettem el, és tagja lettem ennek — a néhány nemzedéken át — tanári családnak. Átléptem a tanári lakás küszöbét, amelyben minden csak úgy csillogott-villogott, fekete ruhában és keskeny orrú fekete cipőben jöttem, tehát nem csizmában, hanem félcipőben, és még nagyok sem voltak, csak afféle átlagos nagyságúak. Közeleg hát nászéjszakám évfordulója, azon utolsó percek évfordulója, amikor átléptem a hálószoba küszöbét, ahol már az ágyban várt rám a kereskedelmi akadémia tanárának leánya, Andrzej Tabornak, az akkor még járási államügyésznek — akinek ugyan már a zsebében volt a megyei gllamügyészi kinevezése

— felesége, vagyis az én asszonyom. Néhány pillanat még, azután belépek a hálószobába, és megölelem a tanár lányának: feleségemnek drága fehér testét. Én, akit rozoga ágyon, csíkos vászonnal letakart szalmán nemzett mosdatlan apám, és mosdatlan anya szült, egy pillanat múlva matracos ágyba, damaszt ágynemű közé bújok egy kereskedelmi akadémiai tanár lányának, az én asszonyomnak fehér testéhez. És bosszút állok azért, hogy olyan körülmények között születtem, hogy úgy született apám, anyám, nagyapám és nagyanyám és mindenki előttük, bosszút állok mindazért asszonyom iránti szerelmemmel, és ennek az asszonynak irántam való szerelmével. Ám senkinek sem ismerem be, hogy ez asszony iránti szerelmemben és asszonyom irántam való szerelmében a bosszú csíráját látom; és a világért sem árulom el senkinek, hogy amikor a kereskedelmi akadémiai tanár lányának, tehát a feleségemnek tökéletes fehér testéhez bújok, ezt olyan kinevezési okiratnak tekintem, aminőt csak a forradalom osztogat piszkos, mosdatlan anyák fiainak. És azt sem árulom el, hogy lágy ölelésemet és az ő szelíd odaadását természetesebb következményének tartom mindannak, ami 1945-ben történt, mint azt a darab papírt, amellyel kineveztek megyei ügyésznek. Ugyanúgy senkinek sem mondom el, hogy még meg sem született gyermekemre, akit éppen most várok, amikor Wojciech Trepa pere folyik, úgy fogok tekinteni, mint az apák, nagyapák és elődeik, az úri földön ökör után járó talpas jobbágyok sorsáért állott kései bosszú további megnyilvánulására. De azt sem árulom' el, hogy amikor szerelmi házasságomban és jövendőbeli gyermekem kényelmes életében egy csipetnyi bosszúállást látok, még most sem érzek elégtételt. Nem érezhetek, talán csak fiam vagy lányom érzi majd, mert rám még mindig súlyosodik a