Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

szegődött a házbeliek tompa, tanácstalan, ám mégis valamelyest hasonleső tekintete. A gyógynövényesek piócával rakták teli, és be is kenték valamivel, de az sem segített. Nem maradt más hátra, minthogy nézzék őt, és lélekben valamiféle számításokat tegyenek. Az a makacs, tolakodó haszonlesés volt a leg- szörnyűbb. amely ellen nem volt védekezés. A háziak tanácstalan szeme könnyel teli, vágy- gyal teli, hogy életben tartsák, és ugyanakkor az a tolakodó gondolat, hogy ha meghalna, a -két és fél hold már csak kettejükre maradna. Bántotta ez őket, de nem tudtak szabadulni ettől a gondolattól, mert az a két és fél hold kényszerítette rájuk ezt a gondolatot, ezt a haszonlesést, amikor a beteg Szta- szekre tekintettek. A legszörnyűbb az, hogy ez a számító haszonlesés leküzdhetetlen erővel rád erőszakolja magát, hogy gyötrődsz bele, és tudatosítod azt, hogy milyen aljas vagy, ha ilyen gondolatot táplálsz, meg akarod őrizni a becsületedet, kétségbeesetten védekezel ettől, és mégsem menekülsz Am ha Szta- szek meggyógyul, mindazoknak fejében — akik betegsége alatt szemmel tartották —, / megszűnik ez a tolakodó gondolat, a számító haszonlesés, ez az örökös számolgatás, hogy először hárommal, azután kettővel osztanak: s ennek helyébe más számítás, hosszabb, unalmas számolgatás lép, amely nem az ember életéhez vagy haláláhoű fűződik, hanem az állatok és növények életéhez vagy elpusztulásához.

Míg Józef Trepa arcát örömteli mosoly futja át, mert Jadwigájához legény jár, addig még sok víz folyik le. Még mielőtt Józef ajkán megcsillanna ez a mosoly, irigység ékteleníti el arcát, és Józef Trepa házában minden arcot irigység sápaszt, amint meglátják az első cserepeket a szomszéd házán. És mégsem a szomszéd iránti gyűlölet fogja őt rágni, amiért az vörös cseréppel fedi házát, hanem a saját maga és övéinek gyámoltalansága. Az irigység elhagyatottság, szomorúság érzését fakasztja — és ő, mint engedelmes gyermek, üldögél a fogaton vagy a szövőszéken a fészerben, és tunya, álmatag agyában tragikus tehetetlenséggel teli apró képek rajzanak, de ezek sem ragadják ki a letargiából és az álamittasságból: megölt madár örökké tátott csőrrel, tört kampó a vár asztagában, villám által kettéhasított szilfa, kutyák által halálra hajszolt nyúl, kis malac, amit megevett a koca. azonnal amint megellette, szeretetből és aggódásból, nehogy valami baja történjék.

És tovább folyik, tulajdonképpen folyt — hiszen mindez már elmúlt és a múlté — az egyhangú munkák egész sora a gazdaság körül, amikor az ember egész napokon, sőt

hónapokon át hajlítja hátát a mezőn, cséplés közben az asztagon, a mag és a trágya körül; ó, és azok a mezítelen paraszti lábak, nevetségesen bütykös, (megfeketedett és cserzett lábak, amelyek a földet, vizet és trágyát tapossák, megalázott lábak, amelyek többet kiállnak, mint a paraszt más testrészei. Kerítéshez közelítő lábak, amely elválasztja a kertet a réttől, karót és lécet tartó kezek, kerítéshez tapadó test, elfogott és szétlapított paraszt azon a kerítésen, mint a pók a hálójában, paraszt a mező sűrűn teleírt lapja fölött.

Mindez csak volt, és eltávozott oda, ahonnét nincs visszatérés, és közel volt a nap, amikor megjelenik az a hosszúra nyúlt szőke hajú legény szép vezeték- és keresztnevével: Kotula Karolnak hívják, és Trepáék háza egyszeriben megélénkül, külsőleg észre nem vehetően, inkább csak szép titokban. A vádlott Wojciech Trepa a bíróságon elmondta Karol Kotula első látogatását a családi házban, tulajdonképpen az ő első látogatását. A bíró is meg én, az ügyész is, figyelmesen hallgattuk a vádlott szavait, mert fontosak voltak, bár az első gyilkosságtól még hosszú, eseményekkel teli idő választotta el, nem beszélve a másodikról. 1928-at vagy 1929-et írtak akkor, tehát én még akkor a világon sem voltam, vagy éppen csak hogy megszülettem; az első gyilkosságot 1930. június 23-án követték el. Amikor a vádlott le akarta írni a bíróságnak Karol Kotula első látogatását, hozzátette:

— Örültünk, hogy eljött.

Száraz, általános, semmitmondó kifejezést használt: „örültünk“. Ha jobban működött volna az emlékezete, és a valósághoz hűbben írja le a bíróságnak ezt a pillanatot, azt kellett volna mondania, hogy az apja már akkor mosolygott, amikor a legény szőke feje megjelent a kerítés fölött, és annak hosszában lebegett, és attól fogva állandóan mosolyogni látszott, még akkor is, midőn kinyílt a kapu, és nemcsak a feje tűnt elő a deli legénynek, hanem egész délceg alakja is. Mintha ez a látszólag közömbös, a valóságban számító mosoly Józef arcára forrott volna, és ott maradt egy bizonyos estig és éjszakáig is, amikor bizonyos körülmények nyilvánosságra kerültek. De az az este még messze van, és Józef még kellemesen és türelmesen mosolyog. Keveset mond, és akkor sem azt, amit akart mondani. Ezit mondta: — Be kellene hordani a szénát —, de valójában így szólna: — Pontosan ilyen vő kellene nekünk, mint ez a Karol Kotula, és akkor azonnal felállítanám az új kerítést, és a tetőre is új zsúpot tennék, ha ez a Kotula azt mondaná: „Elveszem a kend lányát“. A lakzira leölném a disznót — vigye