Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet
szakítottak volna ki a faluból, a szűk viskóból, a sokgyerekes családból, és nem küldtek volna középiskolába és egyetemre. Ezt az igazságot akkor fedeztem fel, amikor a vádiratot és a tanúvallomások jegyzőkönyvét lapozgattam. Hirtelen döbbentem rá, felálltam az íróasztal mellől, és néhány lépést tettem az ablak, majd az ajtó és ismét vissza az ablak felé. Mérlegelni akartam ezt a felfedezést, jobban mondva azt, hogy rájöttem erre a feltételre, vagyis arra, hogy ha tizenötödik évem betöltéséig azt az utat jártam volna, amelyet Wojciech Trepa, én is a bűn útjára kerültem volna, hiszen az én életfeltételeim és a faluméi engem is eleve erre predestinál- tak volna, hasonlóképpen, mint Wojciech Tre- pát. Én, az államügyész, ebben az esetben két fegyőr közé jutok a vádlottak padjára, a vádlott Wojciech Trepa pedig elfoglalja az ügyészi asztalt. Végigmértem a szobát ajtótól ablakig, s a múló időt az én életem és Wojciech Trepa életének összehasonlításával tettem rövidebbé, bár egyáltalán nem volt szükségem rá, és csak zavart kelthetett volna a céltudatos vádlói munkában, amely mindig a puszta tényekre épít. Elmosolyodtam arra a gondolatra, hová juthat az ember, ha az idő sakktábláján emberek ide-oda tologatásával szórakozik. Majd később, isten tudja, hányadszor átlapozgatva a vádiratot, ismét elolvastam, hogy megközelítőleg az élet határvonalának idejében, mely számomra igazi határvonal volt, Wojtek számára pedig észlelhetetlen, mert egy más korban élt, az akkor tizenöt éves Wojtek, ma a vádlott Wojciech, először látta életében a nála egy évvel idősebb Duraj Sztefant a szomszéd faluból, akinek később, évek múltán kioltotta az életét; első ízben a két falut összekötő országúton találkozott vele, mert egyik is, másik is kavicsot szállított az útra. 1916-ot írtak akkoriban, amikor őt Wojciech első ízben megpillantotta; akkor még azt sem tudta, hogy hívják, ám később már Sztefek- nek szólította, amikor már a nevét is ismerte, aztán még később sok mást is megtudott, és megölte Sztefan Durajt. Az országúton így szóltak egymáshoz: — Huzass előbbre egy kicsit! —, vagy: — Szórjuk ide a kavicsot! —, majd megint: — Azt a gödröt fel kell tölteni, szórj oda egy keveset! — vagy: — Indíts a lóval! — És mégis, amikor eltelik néhány esztendő — amelynek el kell telnie —, eljön az a nap, óra vagy talán csak perc, amikor ezt a barátját megöli. Jóformán már az úton megmondhatták volna egymásnak, ha tudták volna, mi következik be később, évek múltán, amelyek leperegnek az idő rokkáján. Ha ők ezt előre tudták volna, Wojtek azt mondhatta volna Sztefeknek: — Tekints csak rám, jó alaposan nézz meg, figyeld, hogy mosolygok rád, hogyan segítek a kavics fuvarozásában, nézd a kezeimet, közönséges mancsok, kőportól fehérek, lásd, ezek a kezek egyszer téged megölnek! — Sztefek viszont így szólhatott volna Wojteknek: — Te is tekints rám, nézz a szemembe, sőt nézz meg tetőtől talpig! Nézd az örömet, amikor jó lovam kihúzta a gödörből a kaviccsal teli kocsit, jól vésd eszedbe a nevetésem, mert gyilkosom leszel! — Am ők nem is sejtették, mit hoznak az évek, de nem is gondolkodhattak ezen, hisz kavicsot és homokot hordtak széjjel az országúton. 4. Később, a láthatáron, ahol az égbolt találkozik a mezővel, két kis alak sziluettje jelent meg nap-nap után, Józef Trepának és idősebb fiának, Sztaszeknek alakja. Minden áldott napon alkonyaikor megjelent a láthatáron, ahol az égbolt a rétnek ad találkát, megjelent két kis pont — a gátról — munkából tértek haza a férfiak. Majd mindig lomhán, erejük fogytán omlottak a konyhaszékre; büszkén vetették oda a szót Katarzynának, a feleségnek és Katarzynának, az anyának: — Adj valami ha- rapnivalót! — Szűkszavúak a gátmunkások. Elég, ha odamorogják: „Adj valami harapni- valót“, és az asszony mintha eszét vesztette volna, lót-fut, főtt ételt készít. S nap-nap után így volt, Józef feleségének, Sztaszek, Wojtek és Jadwiga anyjának őrült, kapkodó vájkálása, az ételkészítés eszeveszett szertartása; eszeveszett azért, mert nem annyira arról volt szó, hogy ők ketten, akik kényelmesen helyet foglaltak az asztal mellett, jóllakjanak, hanem hogy tisztelet adassék a gátmunkának, vagyis a földdel megrakott talicskák- feltolásának egy szál deszkán a töltés koronájára. Aztán ott volt az apa régi nadrágjának zsebe, tátongó mély zseb, amely a nadrágnyílásig nyúlott, penésztől, földtől, izzadságtól és vizelettől bűzlő, benne piszkos homokszemek, görbe szögek, madzag, csavar, no meg a gát- munka bére. Amíg a gátat töltötték, a régi nadrág undorító bűzével meg a fizetéssel mindennap közeledett hazafelé a láthatár felől, ahol az égbolt szegélye a réttel találkozik, és minden nap hajnalán elhagyta a házat, és eltűnt a láthatáron. A mocskos, bűzös nadrág csak vasárnap pihent a pitvar öreg asztalán, de hétfőn hajnaltájt újból megkezdte vándor- útját a gátra. Aztán a gát feltöltése befejeződött, és a munka véget ért. Később sok más dolog történt: Sztaszek betegsége, akkor Sztaszekra
