Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

dehát reszketnek, így hát nincs remény. Nincs remény, megroggyanni készül a tehén. Verőfényes szép napok voltak mostanában, de mit ér mindez, amikor nincs remény! És mégis, amikor kilépsz az istállóból, ahol egyetlen tehénkéd bármely pillanatban lerogy, érzed a nap melegét, igen, érzed, mert ilyenkor minden idegszálad leheletnyi érintésre is rez- dül; mégis mosoly fut keresztül arcodon arra a gondolatra — lám, milyen kevéssel beéred, s talán. .. lélekben nevetsz önmagadon.

Katarzyna, Józef Trepa asszonya abban az időben, amikor a vöröstarka megroggyanni készült, munkával akar megszabadulni ettői a kétségbeejtő, visszatérő gondolattól, moslékot kevert a malacoknak, vasfazekat emelt a tűzhelyre, teli vízzel meg krumplival, begyújtott, majd később levetette a főtt krumplit, puttonyba öntötte a korpát, meg néha egy kis kukoricadarát is kevert hozzá, sulyokkal péppé törte, és a vályúba öntötte. Wojtek és Sztaszek nem akartak Jadwiga mellett marad - ni, valahogyan kicsúsztak az ajtón, ki a rétre; már tudták azt, hogy ha a tehén beteg, és lerogyni készül, olyankor legjobb valahol a réten lenni. Az apa időnként visszatért az istállóból. Iehuppant a padkára, és odaszólt az asszonynak: — Hát, biz a tehén egyre rosszabbul van. — Katarzyna asszony azonban mit sem felelt, csak a krumplit törte a puttonyban, vagy a vasfazekat cipelte a tűzhelyre. Megismételte hát: — Az a tehén egyre rosz- szabbul van —, mert legalább egy emberi szót akart belőle kicsalni. Végül aztán az örökös „Az a tehén egyre rosszabbul van“-ra mégis megszólalt: — Összerogy —, bár tudta, hogy Józef más, jobb szóra vár, de ő jobbat nem mondhatott. Talán akkor mondhatott volna, ha a vöröstarka hátsó lábai megszűntek volna remegni, de bizony csak reszkettek, és már a mellsők sem álltak szilárdan. Szemük előtt rogyott össze a tehén. Addig állt meg a lábán, ameddig bírta; aztán megrogytak a hátsó lábai, és lassan az oldalára csúszott. Aztán egy ideig még élt, de ez már nem is volt élet, és nemsokára elállt a lélegzete is. Akkor azután Józef megnyugodott, hiszen megtörtént az, aminek meg kellett történnie. Nyugalommal hajolt a tehén teteme fölé, és nyúzni kezdte. A bőrét később eladta a zsidónak; a húsát meg elásta, mert inas volt, kiszárította a betegség meg a láz.

Akaratlanul is számítgattam, és rájöttem, hogy akkor még a világon sem voltam, hiszen ez 1909-ben vagy 1910-ben történt, 1911-et írtak akkor, amikor Józefnek és Katarzynának már üszőjük volt, amely egy év alatt tehénné fejlődhet. Elsőszülöttjük iskolába jár már akkor, amikor az üsző tehénné érik. Ezért mindannyian az üszőt nézegetik, simogatják, szalmacsutakkal dörzsölik, hogy tiszta legyen, fényes szőrű, hiszen alig egy esztendő, és tehén lesz belőle. És amikor a tarka üsző már egy éve tehén volt, és amikor Józef új fűzfa kerítéssel vette körül a kis gyümölcsöst, csak akkor ment iskolába a kis Wojtek Három év múlva követi őt a négyéves Jadwiga, aki a kis kacsákat őrzi a varjak elől. Négyéves csak, de már tudja, hogy a varjú milyen erőszakos;i már ebben a korban érti, mennyire meginog körülötte a világ, elsüllyed alatta a föld, a fényes nappal sötét éjszakává változik, és rohan minden, mint az ár, amikor a kis kacsát elrabolja a varjú, az a csúnya fekete varjú, hamúszínű folttal a szárnyain és a hátán. És utána hiába veri fel a lárma a falut, s hiába üldözik az emberek a fekete varjút rekedt és sivító hangjukkal, úgy, hogy néha a varjú megijed, és a vízbe ereszti a kiskacsát, s az életben marad, mégis kitörölhetetlenül vésődik emlékezetébe a lassan, méltóság- teljesen köröző varjú, amely ráérősen viszi zsákmányát, no meg az a véres barázda, a véres csík a kiskacsa halványsárga lábán, ott, ahol a varjú csőrébe szorította. Hiába minden, ez már benned marad örökre, ha valaha is őriztél kacsákat; ezzel lépsz ki az életbe, ezzel serdülsz emberré. Olyan mindegy az, hogy ki vagy, lehetsz akár megyei ügyész is, benned lappang, ha kora gyermekkorodban ekkora terhet raktak gyenge válladra: kiskacsák őrzésének felelősségét a gonosz ■ varjú elől.

Józef örült annak, hogy Jadwiga már kacsapásztor, túlzott, mértéktelen volt öröme, mintha a kiskacsák őrzése egy négyéves kislány számára isten tudja milyen fontos megbízatás lett volna; örvendett, mert a négyéves Jadwiga már nem volt ingyenélő; azután azokkal a tántorgó, esetlen lépteivel tovább állt; a mezőre tartott, s ott egy keveset gereblyézett, vagy a kerítést javítgatta, lécet faragott hozzá, máskor csépelni segített a maga vagy mások csűrjében .. . Akkor Józef még fiatal volt, kihajtott nyakú ingben járt, márciusban, de legkésőbb áprilisban aztán lehúzta csizmáját, s a szekrény mögé állította; kora tavasztól ugyanis mezítláb járt; csizmát csak akkor húzott, ha templomba vagy vásárba indult. Akkoriban még fiatal volt, s homlokán csak éppen hogy jelezve volt az a hely, ahova egyszer ráncok öregednek majd. És ma . . . Ma már nyolcvan esztendő nyomja a vállát, de ez sem akadályozhatta meg abban, hogy kapja magát, és a városba menjen a bíróságra, ahol csaknem ötvenöt éves fiát, Woj- ciechot ítélik az első, no meg a második gyilkosságért. Beugrott hát a városba, a törvény-