Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

székre, bár mindenki lebeszélte erről; ám az öreg ezt föltette magában . . . föltette bizony, s ezért csak annyit mondott: — Megyek! — Ezért aztán szekéren az állomásra szállították, vonatra szállt, és ment. Láttam őt a tárgyaláson, aztán meglepett a hivatalomban, és biztosan viszontlátom holnap vagy holnapután, amikor első vádbeszédemet mondom mint megyei ügyész. A tárgyaláson mintegy tíz-tizenöt ember között ült. Rátekintettem, tekintetem ott pihent fehéren csillanó kopasz fején, amelyre már rásütötte bélyegét a halál, s nem volt nehéz felismerni fölényét mindazok felett, akik között ült, sőt talán az egész, tágas tárgyalóterem felett. Mondhatnánk úgy is, hogy éppen ez az árnyék, a halál árnyéka emelte őt a többiek fölé, és tette őket tehetetlenné vele szemben. A bíró is ránézett, majd a vádlottra: fiára pillantott, amikor ezt mondta: — A vádirat értelmében az előttünk álló Wojciech Trepa, Józef és néhai Katarzyna fia 1930. június 23-án, a késő esti órákban gyilkosság bűntettére vetemedett. — E szavakkal Nyitotta meq a tárgyalást Később feltette azt az elkerülhetetlen, a törvényszéken számtalanszor megismételt kérdést, amelyet a bíró flegmatikus szájának ki se kell mondania, mert itt, a tárgyalóterem levegőjében, mint valami anyagi, szemmel látható és megfogható valami, helyesebben talán enyhe parancs lebeg: — Vádlott, mondja el a bíróságnak, hogyan történt! ... — S a vádlott felállt, és beszélni akart, de ugyanakkor felállt az apja is, bár senki sem kérte erre, senki sem kérdezett tőle semmit, tehát hallgatnia kellett volna. A pillanat tört részéig — hihetetlenül hosszúnak tűnt — mindketten álltak, és szótlanul nézték egymást. Nem a bíróságot, ámbár a vádlottnak a bíróra kellett volna néznie. és aniának is, ha már egyszer felszólítás nélkül felállt, a tekintetét a bírák asztalára kellett volna szegeznie; mindezek ellenére ők egymást nézték, mintha soha sem találkoztak volna, s csak most ismerkednének. Mintha ez az ötven meg egynéhány esztendő, amit együtt töltöttek, mit sem jelentett volna, s csak ez a röpke pillanat jelentene mindent; mintha ebben a pillanatban ismerte volna meg a vádlott az ősz, töpörödött aggastyánban az apját, és a nyolcvanesztendős öreg az ő ötvennégy éves vádlottfiát. S itt a tárgyalóteremben éveik számának, koruknak különös jelentőségük volt. Persze, egészen más lett volna, ha ebben a teremben az élete delén álló apa találkozott volna siheder vádlottfiával; talán ekkor a bíróság meg sem engedte volna, hogy felálljon. A bíró tán udvariasan figyelmeztette volna: — Üljön le, kérem, csak a vádlott maradjon állva! —, csakhogy itt

most egy nyolcvanéves apa állt szemben ötvennégy éves fiával, tehát nem a szülő és gyermeke, hanem két öreg ember; és mégis azok voltak: apa és fia. Ennek az öregnek még legudvariasabban sem mondhatta azt a bíró:

— Foglaljon helyet kérem —, hiszen ez az öreg már a másik életét élte, és csontos, ősz fején ott volt a halál jele, mint ahogyan a halál már mindenkit megjelöl ebben a korban. Az öreg magától is leült, egyetlen szó nélkül, és a vádlott beszélni kezdett arról, hogy mi történt 1930. június 23-án, tehát akkor, amikor én, a megyei ügyész, még egyéves sem voltam, ugyanis 1929 augusztusában születtem.

Ültem a vádirat fölött, és az időt azzal próbáltam rövidíteni, hogy gyermekkori élményeimet választottam el időbelileg Wojciech Trepa élményeitől. Időm volt bőven, ezért akaratlanul is különböző számításokba és egybevetésekbe bonyolódtam; így pl. ki tudja, miért: kiszámítottam, hogy az én libapásztorságom ideje 1933 vagy 1934-re esik, tehát húsz vagy huszonegy év különbség van az én pásztoridőm és Jadwigáé között, s ez a különbség még nagyobb, Ha Wojteket veszem, aki még előbb őrizte a kacsákat, mint Jadwiga, és Sztaszek még előbb, mint Wojtek. Elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy a megyei ügyész ilyen semmiségekkel szórakozik, gondolom, lélekben jól lehordtam magamat azért, hogy a pásztorság éveit számlálgattam, anélkül, hogy azok történelmi dátumok lettek volna, mint a háborúk vagy a békeszerződések ideje De gondolatban rögtön arra is rátértem, hogy mikor kaptam édesapámtól azt az otromba csizmát, amit valamikor falusi gyerekek akkor kaptak, amikor iskolába kezdtek járni; elgondolkodtam hát azon. mikor vették a csizmát nekem, és mikor Wojteknek, vagyis a vádlott Wojciech Trepának. Ha nem tévedek, én 1936-ban kaptam csizmát, hiszen akkor kezdtem iskolába járni, Wojtek pedig 1913-ban kaphatta, ő ugyanis ebben az évben kezdett iskolába járni. Az akkor hétéves fiúnak — ma kétszeres gyilkosnak —, akit Wojciech névre kerszteltek, az apja biztosan a városban vette a csizmát, vásári sátor alatt. A csizmák egy rúdon függtek hosszú egyenes sorban. Ott vette neki apja a nagy csizmát éppúgy, mint ahogyan az én apám vette 23 évvel később egy másik kisvárosban. Wojtek bizonyára örült a csizmának, persze jobban örült volna, ha a csizma kevésbé otromba, ám a csizmának ilyennek kellett lennie, hiszen még egy csutak szalmát tömtek bele, hogy jobban melegítsen. Nagy csizma kellett, apja, anyja, nagyapja és nagyanyja elégedettsége miatt, no meg azért is, hogy a nagy szülők