Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Szalatnai Rezső: A cseh és szlovák irodalom története

kádjairól. S nem véletlen, hogy a magyar munkásság forradalmasodása forradalmasítja a szlovák proletáriátust."

Az itthon megjelent szlovák irodalomtörténetekhez viszonyítva Szalatnai könyvének igen nagy érdeme, hogy ezt az irodalmat a két nemzet irodalmának szoros kölcsönhatásában vizsgálja. Mint ahogy ő maga mondja: „Egyetlen nyelv sem közvetített száz éve annyi szlovák irodalmi müvet, mint a magyar. A szlovák irodalom története párhuzamos a szlovákmagyar irodalmi kapcsolatokkal."

Szalatnai ebben a könyvben is igazságosan ítélkezik. Ján Kollárról például leszögezi, hogy a magyar-szlovák kapcsolatok történetében negatív jelenség, „s nem is egyszerűen az: döntően negatív, egy századra szólóan“. Egy jellemző Kollár-vonás: 1838-ban, a pesti nagy árvízkor prédikációban azt tanácsolta tutajos és csónakos híveinek, csak azokat mentsék, akik németül vagy szlávul kiáltanak segítségért,

Másként fest a kép Stúrról. Mikor 1847 decemberében a pozsonyi országgyűlésen Štúr magyarul elmondotta beszédét a jobbágyság tarthatatlan helyzetéről, Kossuth odament hozzá, megszorította a kezét, s arra kérte, segítsen neki az önző mágnásság hatalmának letörésében, „s meggyőződik róla, hogy ugyanúgy szívemen viselem az ön nemzete sorsát, mint a magamét. Nemzeteinken csak kéz a kézben harcolva segíthetünk." Máig érő kár, hogy útjaik később mégis elváltak. Štúr minden pozitív vonása mellett azonban Szalatnai nem hallgatja el azt az ordító negatívumot sem, hogy tőle származik a történelem első szlovák kitelepítési terve: a felvidéki zsidók elhurcolása az Alföldre.

A kötetnek különben az egyik legizgalmasabb fejezete a XIX. század első felét tárgyaló része. A következő fejezetben különösen nagyon kedves a Hviezdoslavról rajzolt meggyőző portré, a máig ható költői óhajjal, a testvéri béke vágyával, amikor a „szabad anyanyelvek majd az égre szállva zengik honunk alkotó májusát“.

Szerzőnk viszont könyörtelen a két Hurban- nal szemben. „Az apa és fia — mondja — pontosan egy századot jelent a szlovák kultúra történetében, s egy századot egyúttal a szlovákok harcában a magyarok ellen. Az öreg Hurbannak még voltak visszaesései, amikor kereste a magyarok kezét, a fiú soha“.

Nagyra becsüli azonban az olyan vágású költőket, mint Ivan Krasko, akit úgy értékel, hogy „alighanem benne csúcsosodik a korszak

költészete*. Magyarul valamennyi versé íneg is van, nem egy több fordításban is.

A két világháború közötti irodalomról szólva nagy elismeréssel adózik a szerző Štefan Krčmérynek. Joggal. Krčméry szüntelenül együtt élt a magyar poézissel. Ő irta az első szlovák méltatást Adyról, akiért rajongott. Halála óta alig akad hozzá fogható szlovák patrónusa a magyar költészetnek. (Napjainkban talán Ctibor Štítnický vetekedhet vele, s egyúttal ő az, aki az irodalomszervezés terén is a legtöbbbet tesz a szlovák-magyar kölcsönös közeledésért. Mellette csupán Ján Smrek emelkedik ki nagyszerű Petőfi-, Ady- és József Attila-fordításaival.) A Krčméry- nemzedékből úttörő, történelmi jelentőségű, hasonló jellegű tevékenységéért nagyra becsüli még Szalatnai E. B. Lukáčot és Valentin Beniakot. De velük lényegében záródik is a Krčméryvel kezdődött visszhangverő szlovák kör századunk magyar lírája körül. Az ifjabb nemzedék, magyar nyelvismeret híján, alig tud első kézből tájékozódni a magyar irodalom felöl.

Szót érdemel még a DAV és a davisták. Szalatnai igen pozitívan értékeli a mozgalmat, mert egyéb pozitív küldetése mellett ápolta és megbecsülte a magyar kapcsolatokat is. A DAV első száma például Kassák versét magyar eredetiben közölte!

A könyvnek a második világháború utáni irodalomról szóló fejezete elnagyolt, úgyszólván csak neveket és címeket említ, pedig Szalatnai ezt a korszakot is igen jól ismeri. Kiváncsiak lettünk volna rá, hogyan tekint odaátról a mai szlovák irodalmi életre, mi az, ami esetleg közös vonás az élő magyar és szlovák irodalomban, mi az, ami a határon kívül figyelő szemével még aggasztó vagy problematikus.

Ugyanakkor szívesen olvastunk volna Sza- latnaitól arról is, mit lát, mit vesz észre mondjuk a budapesti magyar irodalmár a szlovákiai magyar irodalom és a szlovák ill. cseh irodalom kölcsönhatásából? Valóban léteznek-e ennek a kölcsönhatásnak komoly irodalmi ve- tületei, vagy csak mi véljük, hogy így van, akik itt élünk?! Bár igaz, mindez már nehezen fért volna bele a könyv koncepciójába, de Szalatnainak, úgy érzem, nem lett volna ez megerőltető feladat.

A könyvet igen részletes és alapos bibliográfia, név- és tárgymutató egészíti ki. Mindkét kötettel nagyon hasznos szolgálatot tesz az átlagolvasónak és az irodalomban jártasaknak egyaránt, s a népek közötti kapcsolatok konkrét, követendő példája.