Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Szalatnai Rezső: A cseh és szlovák irodalom története
Sörsa. Joggal vitatja Palacky híressé vált és mindmáig tetszetős romantikus nézetét, hogy a magyarok honfoglalása a legnagyobb csapás volt a szlávokra, mivel a magyarok közéjük ékelődtek, s megakadályozták az északi és déli szlávok egyesülését. A történelmi igazság pedig az, hogy éppen a magyarok letelepedése mentette meg a közép-európai ázlávokat a balti szlávok sorsától. A tatárok például a cseh földet nem is érintették, Dzsingiszkánék szörnyű ütését Európa szívére Magyarország fogta fel. Miért kellene ezt elkendőznünk? Ugyanakkor miért ne lehetnénk kölcsönösen büszkék arra, hogy a prágai vár udvarában mindmáig díszelgő sárkányölő Szent György-* lovasszobrot, a magyar Kolozsvári-testvérek remekét, Nagy Lajos király ajándékozta IV. Károlynak? Ma, amikor unos-untalan hangsúlyozzuk egymás nyelve ismeretének szükségességét, olyan természetes példák bukkannak elő a történelemből, mint hogy a huszita írástudók megszólaltak minden szomszéd nyelvén, magyarul is. A prágai egyetem magyar diákjai ugyanis diáktársaikat és tanáraikat magyarra tanították. Húsz is tudott magyarul. Prágai Jeromosról pedig tudjuk, hogy Budán is prédikált. Milyen természetes volt ez a huszita időkben! Vagy vegyük Komenskýt, akiről Szalatnai nagyon szép portrét rajzolt. Hároméves magyarországi tapasztalatai alapján, a magyar népről szólva így kiált fel: „örök szeretettel szeretlek'.“ A sárospataki oktatás megreformálásával gyakorlati példát nyújtott nemzeti fölemelkedésünkhöz. Méltán szögezi le Szalatnai: „Coménius a legszilárdabb láncszem a cseh-magyar kapcsolatok terén". Palacký, a csehek nagy történetírója olvasta Berzsenyit, Kisfaludy Sándort és Vörösmartyt. Josef Václav Frič, a rendületlen cseh demokrata őszinte csodálója volt Kossuthnak és a magyar szabadságharcnak. Magyarországi tartózkodásai nyomán Božena Némcová éles vo- nású útirajzokat ír Miskolcról, Egerről, Diósgyőrről és Balassagyarmatról. Jan Neruda verset ír a szabadságharc magyar honvédéiről. Helyesen állapítja meg Szalatnai, hogy „Neruda az első cseh író, és soká az egyetlen, aki nem uralkodó osztályunk, hanem kultúránk és népi történetünk alapján alakítja ki a közjogaimat Magyarországról". (Magyar különvéleménye miatt nehezteltek is rá.) Az 1871-ben csehül megjelent Petőfi-antológiáról magasztos méltatást írt. Ugyanakkor Juhász Gyula az, aki szakolcai magányában hozzálát Neruda magyar népszerűsítéséhez. Jan Ev. Purkyné, a világhírű fiziológus lelkesedésében megtanult magyarul, s magyar színműveket fordít a prágai színpadoknak. Vrchlický lelkesen fordítja a Buda halálát, Az ember tragédiáját és Petőfit. Vrchlickýt pedig, halálakor, a magyar irodalom is méltatta, Kosztolányi, Juhász és Szajpó Lőrinc fordította verseit magyarra. Volt azonban zavaró hang is. Július Zeyer „barbár hunoknak" nevezi a magyarokat, Jirá- sek is haragudott ránk, a „Mindenki ellen“-ben kiagyalt történetet szőtt a „barbár magyarokról", egy novellájában azonban még ő is levette kalapját nemzete történetének ősi szomszédja előtt. Szalatnai cseh irodalomtörténetében van még egy tanulságos meglátás. Az első csehszlovák állam megalakulása után Prágában éveken át csak az számított, ami Párizsból érkezett. A szomszéd nemzetek szellemi életét, köztük a magyarokét is, viszont képtelenek voltak politikai gyanakvás nélkül szemlélni. így sikkadt el a kortársi cseh érdeklődésnek például Ady. És ma nem beszélhetünk hasonló jelenségről? Húsz év telt el, amíg a két ország népe közvetlenül ízlelgetheti egymás szellemi életét, kulturális levegőjét, s a két ország írói között csak most kezdenek melegebbé, emberségesebbé válni a kapcsolatok, forrósulni a kézszorítások. S. K. Neumann 1917-ben hosz- szabb időt töltvén Magyarországon, Kiskun- dorozsmán, harcos őszinteséggel így kiáltott fel: „Lehetnénk nagyon jó barátok is!" Lassan ötven esztendeje lesz! Szalatnai cseh irodalomtörténete egyre sürgetőbbé teszi ennek a rég óhajtott állapotnak a bekövetkezését. S mi jellemzi a szerző másik könyvét, a szlovák irodalom történetét? Legjobb, ha őt magát idézem, a Bevezetésből: „Olvassuk csak el régi krónikás énekeinket, vagy a pőre kuruc rigmusokat. Gondoljunk csak Jókai vagy Mikszáth megannyi eredeti „tót“ figurájára, mily megbecsülő, tiszta szeretet rajzolta őket. A magyar irodalom tudójának e ponton óhatatlanul eszébe jut mindaz, amit nemzedéke tudatosított: Krúdy Gyula felvidéki elbeszéléseinek vadgalamb búgású hangulata, Juhász Gyula gordonkaszavú szakolcai lírája, Móricz Zsigmond Janka-nyomok on járó hegyvidéki írásműveinek más novelláiban fel nem lelhető, bársonypuha vonalvezetése, Mednyánszky László párás-erdő-vadvizes kárpáti tájképei, Színijei Merse Pál sárosi olajainak ragyogó zöldje, s Bartók Béla politikai és emberi magatartását reprezentáló szlovák népdalgyűjteménye. Egy magyar félszázad forradalmisága, mely a magyar kormányhatalommal szemben belekiáltotta a Vág völgyébe az egyenjogúság és testvériség kategorikus imperatívuszát. Eszünkbe jutnak Ady jakobinus-strófái magyarok és nem-ma-^' gyár ok közös bánatáról és közös eszme-bari-
