Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Deme László: A stílusmodernség eszközei és korlátai

időkerétű áž „Elment á vónat“: tágassága (a jelen idöréteg tartama) talán öt perc; mélysége (a visszajátszott idő legrégibb rétegét véve) körülbelül két nap. A „Tükrök“ tágassága fél óra, mélysége hét év; a „Halott a daru alatt“-é fél óra és egy év. A vonalszerű- eknél a legkisebb az időrés: a „Csendélet a magtárban“ 6 órás tágasságot s talán 10 órás mélységet mutat (a felszabadulás elöttre való kitérés csak villanásnyi); a „Menekülők" talán 16 órás tágasságot, s legföljebb 30 órás mélységet.

Az időjáték még csak eszköze a stílusbeli modernségnek; de magában rejti korlátáit is: az időzavar veszélyét. Különösen a magyar nyelvben, amelyben nincs folyamatos és befejezett aspektus, mint az oroszban (persze kifejezhető benne, de nyelvtanilag még- sincsen); s melyben nincs háromféle múlt idő, mint a latinban (volt, de kikopott belőle). Sajnos: egyetlen jelenünk s egyetlen múltunk van, s így mindkettő agyonterhelt. A jelen használatos saját időrétegén kívül a jövőre (a körülírt jövő korlátozott használhatóságú), az általánosra, a morfondírozásra, az élénken megjelenítő múltra; az egyetlen múlt idő meg a múltnak minden rétegére. De ugyanakkor a jelen jelen, a múlt múlt értékű; s ami egyetlen időrétegen belül még csak váltogatás, az többlépcsős mélységben gyakran már zavar.

Nyelvünknek ez a negatív adottsága az, amellyel Duba sem mindig birkózik sikeresen. (Ha erre értette a fülszövegen, hogy írásainak a formai „a leggyengébb oldaluk“, akkor egyetértek vele.) Azt ugyan nem mondhatjuk rá, amit ő Török Péterre, hogy „gondolatai sorából villanásszerűen kiesett az idő fogalma, az események sorrendje megbomlott, régmúlt dolgok óriásokká nőttek, a tegnap mának tűnt fel, a ma pedig elveszett a feledés útvesztőjében“, minthogy Duba az időrétegekkel eléggé határozottan bánik, nem is a szereplők asszociációs rendszerét követve váltogatásukban, hanem általában a sajátját. — De az igeidőkkel, az időrétegek nyelvi kifejezésére hivatott eszközökkel néha mégis mintha ez történnék. Csak a tűzvész leírását véve tömény szemlél- tetőül: „Rémítőn ropogott felettük a tető, s a motoros fecskendő vízsugara a kijáratnál is alig csillapítja már a hőséget. Pernye és égő zsarátnok hull az emberek nyakába. Feltorlódtak, összeütköztek..." És: „Szétjutott a híre, hogy Török Péter lovai nem voltak az istállóban ... Hol van Török Péter? — Török Péter a templompartról nézte a tüzet. Két lova mellett, kötőféken tartja őket... Hol van az urad? — kérdezték az asszonyok 'föröknétől...

Torökné csak a fejét rázza... A templompar- ton Török Péter nem szólt, nem kiáltotta, hogy itt vagyok".

S amit itt sűrítve kapunk, azt látjuk igen sokszor a felbontott időképleten nagyban is. Csak a „Tükrök“ néhány darabját-cserepét vizsgálgatva is: Indul az I. időrétegben (ma délelőtt) múlt időben („nedvesen csillogott a betonút“); átcsúszik jelen időbe („A sportkocsiban egy.... férfi ül“)-, majd ismét múltba („Édesem — suttogta az asszony"). — Ugrás az V. időrétegbe (a főhős 20 éves korába), a bevezető mondat múlt időben („a Grand kávéházban járt“), átcsúszás jelenbe („nem bízik önmagában“). — Ugrás a IV. időrétegbe (a főhős 26 éves korába), kezdve múlt idővel („Akkor már huszonhat éves voltam"), átcsúszás jelenbe („Eszébe sem jut már“), majd a múlt időbe vissza („A tükrök korszaka módosult“). — Ugrás a II. időrétegbe (ma reggel), melyben ismét váltogatja egymás múlt—jelen—múlt—jelen; — és így tovább.

Az időbeli átcsúszásnak gyakran megvan persze a magyarázata. Például egy múlt idejű főmondatnak jelen idejű mellékmondatán át az elbeszélő jelenbe; egy előidejű, tehát logikusan múlt idejű mellékmondaton vagy részleten át a jelenből az elbeszélő múltba; a múltból általános érvényű vagy filozofáló- morfondírozó jelenen át az elbeszélő jelenbe; a múltból a megjelenítő, élénk jelenbe, aztán ott felejtkezve; és így tovább, legtöbbször öntudatlanul. Minden felsorolt átsiklási formára volnának példáim. — S a „Tükrök“-ben az időváltogatás mellett nem ritka a személyváltogatás sem: a harmadik személyű elbeszélésből átcsapás első szémélyre, majd általános alanyon keresztül visszacsúszás harmadikba; általános alanyként átugrás többes elsőbe, még mindig általánosként egyes másodikba, s onnan véglegesen egyes szám első személybe... Ez persze lehet tudatos írói fogás; de tudatosság és sikeresség nem mindig esik egybe.

S ha van is magyarázat, az sem föltétlenül mentség. Az időzavar, az idővel való küszködés Duba minden írásában kétségtelen. — Pedig amint az „Elment a vonat“ meg a „Csillagtalan égen struccmadár" minden idő- rétegén át kielégítően fungál a múlt idő; s amint a „Halott a daru alatt" (bár nem átcsapásoktól mentesen) jól bírja felső idő- rétegében alapállásként a jelen időt, a mélyebbekben meg a múltat: ugyanúgy megoldható volna a többiek időproblémája is. Megoldható, és föltétlenül meg is oldandó a továbbiakban. Duba Gyula már annyi mindent oldott meg jól, miért épp ezt ne tudná majd, további kísérletező fejlődése során!