Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Szalatnai Rezső: A cseh és szlovák irodalom története
Szalatnai Rezső A cseh és szlovák irodalom története Hónapok óta kezem ügyében van ez a sötétkék selyempuplinba kötött, gazdagon illusztrált, csinos két kis kötet, Szalatnai Rezső legújabb munkája, A cseh irodalom története és A szlovák irodalom története. A gyakori belelapozás, böngészgetés végül legyűrhetetlen kényszert eredményezett: sorról sorra el kellett olvasnom mindkét könyvet, akár egy regényt. Mielőtt azonban könyvespolcom megfelelő helyére illeszteném, kikívánkozik belőlem néhány reflexió. Az első a megnyugvás és nyugtatás, a jóleső elégedettség (de még nem a megelégedettség) hangja. Megnyugtató tudat ugyanis, hogy Magyarországon rendszeresen, programszerűen foglalkoznak a szomszéd népek irodalmával, s hogy ezen belül igen komoly figyelmet szentelnek a bohemisztikának és a szlovakisz- tikának is. Alig három éve, hogy Sziklay László közel 900 oldalas szlovák irodalom- története megjelent, s máris kezünkben van egy újabb, népszerűbb formájú, népszerűsítő tartalmú szlovák és cseh irodalomtörténet is, ugyancsak beavatott írótól, Szalatnai Rezsőtől. Jóleső megnyugvásról beszélek. Ez a megnyugvás azonban nem teljes. Mert amíg odaát sorra jelennek meg a csehszlovák vonatkozású könyvek, addig mindmáig nem adtuk ki a hazai szlovák olvasó számára a magyar irodalom történetét, sem a szlovákiai magyarok számára anyanyelvükön a szlovák irodalom történetét. A szlovákiai hungarisztika bosz- szantóan lemaradt a környező országokban úgyszólván virágzó hungarisztika, de a sajátos helyzetünkből adódó feladatok mögött is. Illetékes szerveink átszunyókáltak közel két évtizedet. Joggal méltatlankodnak is efölött mindazok, akik felismerték, hogy a szomszéd népek alapos, kölcsönös ismerete nélkül nem lehet egészségesen tovább élni itt Közép- Európában. így hát végeredményben érthető, hogy Szalatnai Rezső könyveinek eddigi hazai sajtó- visszhangja ' is megoszlik aszerint, hogy a magyar irodalmat és a magyar-cseh-szlovák kulturális kapcsolatokat behatóan ismerő vagy csak előítéletekre és hamis történelmi misztikára alapozó kritikus reagált-e rá. Szalatnai ifjúságától kezdve összenőtt, mert együtt nőtt a cseh és szlovák irodalommal, saját sorsán érezte az egy országban vagy a szomszédságban élő nemzetek, nemzetiségek irodalma bonyolultságának minden nehezét. Ezért tud tájékozottan nyúlni ehhez a kérdéshez ma is, irodalmi tevékenységének negyedik évtizedében. Éppen ezért nem érthetünk egyet néhány szemöldökráncoló, elmarasztaló megjegyzéssel, amely csökkenteni szeretné Szalatnai jószándékú kezdeményezését. Az vesse rá az első követ, aki a mi oldalunkról többet tett a szlovák-magyar kapcsolatok, a kölcsönös közeledés útjainak egyengetéséért. A két könyv nem a teljesség igényével íródott, hisz terjedelme együttesen alig haladja meg a 600 oldalt. Mégis nagyon sokat el tud mondani a két irodalomról anélkül, hogy túltengene benne az adatszerűség, és unalmassá válna. Mindvégig sodró, vonzó olvasmány. Bárki azzal a tudattal teheti le: szívvel- lélekkel közelebb kerültem a cseh és szlovák történelemhez, irodalomhoz, a két nemzet kultúrájához. A másik reflexiót a szerző módszere váltotta ki. Helyesen tette-e Szalatnai, hogy szinte válogatás nélkül (ez persze csak látszólagos!) hivatkozik kölcsönös kapcsolatainkban mind a pozitív, mind a negatív folyamatokra, jelenségekre, eseményekre? Hellyel-közzel ugyanis az olvasó méltán felszisszenhet: lám, még ilyen is megtörténhetett a múltban, minek ezt ma, annyi évtized vagy század múltán is felbolygatni? Nem jobb lett volna egyes kényes kérdéseket inkább kikerülni vagy elhallgatni? Nem. Miért áltatnánk egymást? Volt már olyan időszak, amikor csak a hibáinkat emlegették. Aztán következett néhány esztendő, amikor divatba jött, hogy „csak a szépre emlékezzünk“, mivelhogy csak ez szolgálhatja a megértést. Manapság kezdünk rájönni, hogy sem az egyik, sem a másik véglet nem volt helyes. A történelmet se lakkozni, se feketíteni nem kell. A történelmi igazságot kell feltárni, hogy egyik fél se hazudhasson a másiknak, hogy az évszázados vagy ezredes hamis történelmi illúzióktól mindkét fél mielőbb megszabadulhasson, megkönnyebbülhessen. Ezért teszi jól Szalatnai, ha a cseh- magyar-szlovák kapcsolatokra fényt és árnyat arányosan vet, s ha a maga nézetei mellett helyt hagy az olvasó saját véleményalkotásának is. Csak így lehet okulni a múltból s za- vartalanbbá tenni a jövőt. Szalatnainak nemcsak kitűnő arányérzéke van ezen a téren, hanem azt is jól tudja, mi az, ami a mai olvasót különösen érdekli s manapság is foglalkoztatja a szomszéd népek múltjából. Az egyik ilyen probléma a honfoglaló magyarok megjelenése és a szlávok további tolvaj Bertalan