Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Deme László: A stílusmodernség eszközei és korlátai

Deme László ■ A stílusmodernség eszközei és korlátai

Jól tudjuk: az irodalom az embert vizsgálja és tükrözi általánosságban; de persze minden társadalom és minden kor irodalma a maga emberét konkrétan és elsősorban, minthogy az általános — „az“ ember — csak térben és időben megjelenő hús-vér emberek formájában valóság; rajtuk kívül bármennyire is reális, mégis csak megfoghatatlan idea és kategória.

így az irodalom számára az adott kor és társadalom, vagyis a tükröznivaló szabja meg mindenkor a témát, a látásmódot; de még a kifejezést is. S mivel a mai irodalomnak a mai ember a tárgya, s a mai emberről írni csak mai formában érdemes és adekvát: a stílusmodernség nem más, mint a korszerű tartalomnak megfelelő korszerű kifejezési forma. Ennyiben új és hagyományos egyszerre: új, mert egy átalakult ember megragadásához kelľ'eszközöket találnia; s hagyományos, mert ugyanúgy tartalom és forma összhangjára törekszik, mint minden eddigi fejlődési fázisnak minden eddigi iskolája.

De vajon csak a nyers valóság alakul, s tükrözésünk így puszta vetülete ennek? Nyilván nem: növekszik, halmozódik, finomodik a valóságról váló tudásunk is; s korunkban az embernek természet-, társadalom- és önismerete már olyan hatóerő, mégpedig fejlődésben és ábrázolásban egyaránt, amely a tudást pótló hitet, a biztonságot pótló sejtéseket kiszorítva maga is objektív és önálló tényezőként sorakozik be a többiek közé.

Üj valóság, újfajta látásmód, megújult tükrözés: talán mindössze., ennyi a stílusmodernség. — Csakhogy ebben a „mindössze ennyiben nagyon is sok minden benne van!

Duba Gyulát mint novellaírót a kritika olyanként tartja számon, aki témában is, formában is eljutott a valódi modernségig (így Turczel: írás és szolgálat, 133); mégpedig formai oldalon elsősorban a szerkezet kialakítása terén (uo. 134, 137). De talán nem is csak ott. s nem is ott leginkább; — és épp ezért érdemes egy kissé részletesebben bekukucskálnunk írói műhelyébe.

Ami a stílusbeli megoldások hagyományosabb formáit illeti. Duba természetesen ezekkel is él; — de legtöbbször új tartalommal töltve meg őket. így nem érdektelen látnunk: hogyan alakul kezében a szóválogatás, a szinonimika, a szóismétlés, a hasonlat, a megszemélyesítés; megannyi kelléke minden kor és irányzat stílusbeli arzenáljának.

(Duba Gyula: Csillagtalan égen struccmadár. Slov. vydavateľstvo krásnej literatúry, 1963)

Mert van valami új már szóválogatásában is. Az író láthatóan a nyelvi egyszerűség híve, s így a szavak birodalmában sem keresett cifrálkodással, hanem épp a mindennapiaknak pontos, találó használatával adja meg a súlyt mondanivalójának. Ilyesfélékre gondolok: „A kemény lelkű, bátor öregasszony vissza sem nézett a házra, amelyért egy hosszú életen át igavonóként dolgozott“; „Sűrű, barna haja rövidre nyírva, kefeszerűen meredezett az ég felé, arca bronzbarnára sülve, kissé tömpe orráról nevetséges foltokban hámlott a bőr“; „Gyámoltalan, ijedt kis lelked van, gondolta a fiú“; „Karéi autója — elegáns Simca — a vendéglő előtt állt“; „Rá is döbbent azonnal, hogy rettenetes dolgot mondott“, „fekete gombszeme villogott a haragtól“; a félig részeg öregember „Nehéz kezével a levegőbe sújtott“; mikor a lovak lekefélése után kezet mosott, „cserzett, lóporos kezétől piszkosszürke lett a víz“; „Sekélyre állította az ekét.. lerongyolódott lovainak is így jobb, így köny- nyebb“. — E stílusrétegnek nem törekszik fölébe kerülni; de alább sem adja nála, csak ha a szereplője nevében vállálhatja a szót: „magukra hagyva, tétlenségre ítélve, pokolian unatkoztak. Várták a szerelőket, akik majd rendbehozzák bedöglött járművüket, de... velük a kutya sem törődött többé“.

A nyomósító szóismétlés, minden stílusnem bevált eszköze, pregnáns típusokba rendeződik az író kezében. Néha előtagként ismétli a szót, az utótagot váltogatva mögötte: „Felriadt a falu, jelriadtak a tűzoltók“; „Ez az asszony nem az én feleségem. Ez az asszony valaki más“; vagy az ismétlést utótag nélküli duplázásnak hagyva: „Mindent rendbe tesz. Mindent ■ . .“. — Máskor — s az előbbinél gyakrabban — a kapcsolat végső eleme ismétlődik, s az előtag a variált rész: „Gyere rohanni, hiszen úgy szeretsz rohanni!"; „Micsoda kár, micsoda óriási, pótolhatatlan kár!“; ..Hát nem, ezt nem!“; esetleg az ismételt rész kap csak kifejtést, az első említés magában áll, előre vetett nyomösításul: . Nem hitte el... az utolsó pillanatig nem hitte, hogy ez a fia is elhagyja“; „Tanulni akart... ő is tanulni akart“; „Az ingaóra mérte az időt, egyre csak mérte az időt". — Néhol az első szólamot végző rész ismétlődik, kapkodón újra kezdve az utána állót: „nehezen lélegzett, mint aki súlyos lelki válságon megy át súlyos lelki válságon, amelynek értelmét nem bírja felfogni“; „Szívére tette a kezét és hallgatott.