Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Karol Tomiš: Az elmúlt év magyar prózai alkotásai

ségének, a művészi készség és írástechnika színvonalának.

Örvendetes tény, hogy az aránylag kevés kritikus által művelt magyar kritika az elmú't időszakban egymásután két könyvvel is jelentkezett. Turczel Lajos 1958—1964. években írt kritikai cikkeinek és tanulmányainak közös jellemző vonását jől kifejezi az a cím, amelyet a szerző a könyvének adott: „Írás és szolgálat" (1964).

Ez a — Fábry után talán legjelentősebb — magyar irodalomkritikusunk a kritika funkcióját irodalomszolgálatnak tartja. Természetesen a szolgálat nem jelent kiszolgálást. Turczel sem szolgálja ki az irodalmat, nem tömjénezi az írókat, nem emeli ki őket érdemtelenül. Azzal szolgálja az irodalmat, hogy tanít, nevel, magasabb szintre emel. Elősegíti az irodalomnak a dogmatizmus, sematizmus, provincializmus. formai elmaradottság, szecessziók, technikai kezdetlegesség bilincseiből való ki- szabadulását. Annak ellenére, hogy a pedagógiai szempontok játsszák nála a döntő szerepet, nem mentorkodik, nem fölényeskedik az írókkal szemben, nem tetszeleg a csalat- kozhatatlan bíró szerepében. ítéleteit az értékelt mű egyes részeinek elemzése alaoján alkotja meg, helyenként nagyon is a részletekbe bocsátkozva. Megvannak a saját szilárd kritériumai, melyek a klasszikus és jelenkori magyar irodalom, sőt részben a világirodalom ismeretén alapszanak, de amelyeket szintén alárendel a saját nevelői céljainak, mivel abból a meggyőződésből indul ki, hogy az elé az irodalom elé. amely csak most van kialakulóban, nem lehet rögtön maximális művészi követelményeket állítani. Pozitívan nyuatáz- hatjuk azt a tényt hogy Turczel a könyv befejező írásában szükségét látja a minimális követelményekkel kapcsolatos állásDontja revíziójának és az irodalommal kapcsolatos követelmények és kritériumok emelésének, különben nem lehet meghúzni a határvonalat az igazi tehetségek és a magukat versben vagy prózában kifejezni tudók között. A kritikus egyforma szakmai felkészültséggel ír a költészetről, prózáról és drámáról, ugyanolyan érdek vezeti tollát a kezdők, mint az elismert írók műveiről szóló kritikája megírásában. A legnagyobb mértékű objektivitásra törekszik és az emberi lehetőség szerint igazságos. Stílusa nyugodt, tárgyilagos, minden fellengzősség nélkül való, talán helyenként lehetne egy kicsit attraktívabb is. Nehéz meghatározni, milyen mértékben hat a kritika az irodalomra, de állíthatjuk, hogy a Turczel kritikai tevékenysége hozzájárul a szlovákiai magyar irodalom mai képének kialakításához.

Fábry Zoltán „Kúria, kvaterka, kultúra“ című műve (1964) magában foglalja a szerzőnek a háború előtti időkből való irodalom- kritikáit és publicisztikai cikkeit, valamint néhány, már a háború utáni időkből származó tanulmányát, glosszáját és visszaemlékezését, amelyek így együtt mintegy mozaikszerű képet adnak az 1918—1938 közötti évek Szlovákiája irodalmának és kultúrájának történetéről.

Fábry könyve izgalmas olvasmány. Az írót itt mint harcos, elvhű kritikust ismerhetjük meg, aki könyörtelenül, a tárgyi bizonyítékok erejével és maró gúnnyal, valamint szarkazmussal elsöpör minden álértéket, minden reakciós megnyilvánulást és tendenciát. írásaiból a kor nyugtalan atmoszférája árad. Mint mozaikokból, úgy alakul ki belőlük a bonyolult, ellentmondásokkal teli valóság képe a maga sokrétű társadalmi és politikai összefüggésével, tendenciájával, folyamatával. Világosan megvonhatjuk segítségükkel Fábry fejlődésének görbéjét is, harcos humanizmusától az érett — a társadalmi és kulturális problémákhoz éles osztályszempontból és pártos állásfoglalással viszonyuló — marxista mivoltáig. Először nyílik alkalmunk arra, hogy teljes, a cenzúra által meg nem nyirbált változatában olvassuk bravúrosan megírt riportját, melyet Major István bírósági tárgyalásáról készített a kosúti események után. A könyv első részének méltó befejezése Fábry beszéde, amelyet 1938 nyarán mondott el a kassai fasisztaellenes manifesztáción, ahol Gottwald, Major, Široký, Novomeský és Pujmanová mellett lángoló felhívással szállt síkra , a köztársaság védelmében, Csehszlovákia és Közép- Európa nemzetei testvéri kapcsolatainak és összefogásának a fenyegető fasiszta veszély elleni létrehozása érdekében.

Fábry háború után írott cikkei és tanulmányai történeti távlatból ugyan, de nem kisebb érzelmi telítettséggel elevenítik meg az egyes, háború előtti társadalmi és kulturális eseményeket. Mint műve első részében, itt is megkapja az olvasót virtuóz, képekben gazdag stílusával, amely az értelem mellett a szépérzékre is hat. Fábry könyve olyan értelemben is tanulságul szolgál, hogy megmutatja, hogyan lehet írni provinciális viszonyok között és gyakran provinciális dolgokról nem provinciális szellemben! valamint tág, nagyvilági szemlélettel. A személyi, intellektuális adottságain kívül nagy segítségére van ebben az írónak alapos tájékozottsága az európai kultúra terén, széles körű humán műveltsége. Ebben és sok másban utolérhetetlen példakép eddig Fábry a többi kritikus számára is.