Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - FIGYELŐ - Karol Tomiš: Az elmúlt év magyar prózai alkotásai
Karol Tomiš Az elmúlt év magyar prózai alkotásai A szlovákiai magyar prózairodalom az utóbbi két-három évben alapvető változásokon ment keresztül, amelyeknek hatása észlelhető minden szempontból, pl. ideológiai-esztétikai, tematikai, formai szempontból stb. Az új fejlődési szakaszt 1963-ban Rácz Olivér (Megtudtam, hogy élsz) és Dobos László (Messze voltak a csillagok) regényei, valamint Duba Gyula elbeszéléskötete (Csillagtalan égen struccmadár) nyitották meg, amelyek nemcsak a sematizmusból való kitörést jelentették, hanem a provinciális korlátozottság leküzdésének a kezdetét is, s a művészi szint elérését, mely lehetővé teszi a jelenlegi szlovák és cseh irodalom fejlődési ritmusába, ideológiai és művészeti törekvéseinek egészébe való beilleszkedést is. A sematizmusnak és a dogmatikus torzításoknak a gondolkodásban való szívós meg- gyökereződése — amely itt tovább tartott, mint a szlovák irodalomban — a csehszlovákiai magyar irodalom specifikus problémáival és feltételeivel függött össze. Az 1945—1948-as években megszakadt ennek az irodalomnak a szerves fejlődése egyrészt a magyar értelmiség többségének, köztük sok haladó és balra orientálódó írónak és publicistának a távozása miatt, másrészt amiatt, hogy az említett időszakban hiányoztak a kultúra és az irodalmi élet fejlődéséhez szükséges alapfeltételek (magyar iskolák, folyóiratok, könyvkiadó, kulturális szervezetek). A viszonyok 1948. évi rendezése után — amikor a magyar etnikai egység visszakapta polgárjogait — nem lehetett rögtön és automatikusan megteremteni a fejlett, szervezett irodalmi életet. Az új irodalmi erők megszilárdulása és növekedése, valamint az irodalmi élet megújhodása lassan ment végbe, és ezt a folyamatot még ma sem lehet teljesen befejezettnek tekinteni. A sematizmus és dogmatizmus hosszabb élettartama a fellépő új író- és kritikusnemzedék hiányos ideológiai és politikai felkészültségével is összefüggött, mert e nemzedék a marxista világnézetet minden dogmatikus elhajlásával együtt fenntartás nélkül és lelkesen elfogadta, mivel ebben látta Február ideológiai bázisát, azét a Februárét, amely visszaadta a magyar lakosság polgárjogait, és biztosította nekik a- szocialista fejlődés távlatát. Még nagyobb mértékben elősegítette begubózódásukat a helytelen kiadói gyakorlat még abban az időszakban is, amikor a szlovák és a cseh irodalom — legalábbis nagyjából — már megszabadult ettől a korláttól. Magyar elvtársaink később számoltak le azzal a felfogással is, amely a szűkén és dogmatikusan értelmezett szocialista realizmust egyedüli alkotómódszernek tartotta. Ezek a tények alkotják a csehszlovákiai magyar irodalom — ebben a konkrét esetben a próza — jelenlegi problémáinak, törekvéseinek, tendenciáinak történelmi hátterét. Az a hat prózai mű, amely az egy évvel ezelőtti értékelés óta megjelent, bizonyítja, hogy az a fejlődési folyamat, amely Dobos, Duba és Rácz műveivel megkezdődött, egyre erősödik és mélyül. Tanúi lehetünk az alkotás jelentős differenciációjának, a feldolgozott anyag, a témák, alakok és alkotómódszerek nagyobb változatosságának. A szerzők kialakítják, vagy legalábbis megkísérlik kialakítani a saját új, egyéni írásmódjukat. Azoknak a prózai müveknek, amelyek az értékelt időszakban jelentek meg, tulajdonképpen ez az általános irányzat az egyetlen közös vonásuk. Az új feladatokkal sikeresebben birkóznak meg a prózaírók középső nemzedékének tagjai. Az idősebb nemzedék képviselői — bár belőlük sem hiányzik az igyekezet — nehezebben küzdenek meg a feladatokkal. Az ifjú nemzedéknek nincs része az ez évi prózatermésben. Monoszlóy Dezső és Mács József elbeszélés- kötetében csak részben érvényesül a próza új irányzata, mert régebbi írásokat is tartalmaznak. Monoszlóy könyve válogatás húszéves prózaírói alkotásaiból, a Mácsé — a magyar könyvekkel kapcsolatos, már említett szigorúbb ellenőrzés miatt — hosszabb ideig feküdt a könyvkiadóban, és ezenkívül olyan elbeszéléseket is tartalmaz, amelyek sok tekintetben összefüggnek az itteni magyar irodalom előző fejlődési szakaszával. Monoszlóy Dezső „A villamos alatt“ című könyve (1965) az író új arcát mutatja be, akit verseskötetei és műfordításai révén kedvelt költőként, valamint a klasszikus és modern szlovák és cseh irodalom igényes műfordítójaként ismertek az olvasók. A folyóiratokban szétszórtan megjelent, zsáner és tematika tekintetében nagyon változatos elbeszélésekből való több mint kétszáz oldalas válogatás arról tanúskodik, hogy alkotásának ez a része sem lehet elhanyagolható érték sem költészetéhez viszonyítva, sem pedig a szlovákiai magyar irodalom szempontjából. Főként az utóbbi két- három évben írt elbeszéléseire érvényes ez.
