Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FOLYÓIRATSZEMLE - S. M.: Die Welt

1956 májusa óta, amikor John Osborne „Nézz vissza haraggal“ című drámáját mutatták be az azóta ismét híressé vált Royal Court Theatre-ben, ahol a századforduló idejében Shaw-darabot adtak elő. Osborne-nal és a modern haladó angol drámairodalom tehetséges képviselőivel foglalkozik John Russel Taylor „Anger and after“ című műve, amelynek magyarul talán „A harag és ami utána következik“ címet adhatnánk. Ez az angol cím egyébként nagyon emlékeztet bennünket Anglia „dühöngő fiataljaira“, a második világháború utáni viszonyokat élesen bíráló drámaírókra, akikről Taylor ír, egyúttal sejteti azonban azt is, hogy a „dühöngő fiatalok“ már nem sokáig elégednek meg eredménytelen tiltakozásokkal.

Az angol drámairodalom e váratlan fellendülésének indító tényezői a következők: a) az antifasiszta háború befejezése, mely után az emberek egyéni felelősségének teljes problematikája új, fájdalmas aktualitást kapott; b) a munkáspárt fölényes győzelme után 1945-ben az ország széles köreiben új remények, optimista öntudatosság született, amelyet azonban rövidesen fájdalmas csalódás váltott fel; végül pedig c) az a felismerés, hogy Nagy-Britannia gyarmatai nélkül, megváltozott társadalmi struktúrájával minden egyes polgárától — aki nem kíván egyik napról a másikra vegetálni

— teljesen új szellemi orientációt követel meg.

Taylor egyébként könyvében Sztanyislavsz- kij, Brecht és Beckett hatására is rámutat,

és az egyes szerzőket a darabjaikat előadó színházak szerint csoportosítja.

A fiatal színműírógárda többsége — átlagos koruk ma 35 év — nem végzett egyetemet, és a munkásosztályból került ki: azaz a „került ki" ez esetben helytelen kifejezés, hiszen néhánynak közülük (David Turner, Henry Livings stb.) esze ágában sincs, hogy hűtlen legyen osztályához, sőt mindent elkövet, hogy hozzá tartozzék. Közülük többen színészek voltak, vagy egyéb színpadi tapasztalatokkal rendelkeztek, mielőtt tollat ragadtak volna (Ann Jellicoe, Harold Pinter, John Osborne, Clive Ecton, David Perry, Alun Owen, Henry Livings, és számos nőt is találunk közöttük).

Szinte izgalmas a fiatal szerzők értékelésének olvasása közben a felismerés, hogyan tudták saját céljaik elérése érdekében „ango- losítani“ a modern színház leglényegesebb irányzatait. Természetesen ott is megtaláljuk az „abszurd színházat“, melynek szószólói: Perry, Saunders, Bermange és Simpson, bár ez a műfaj elég szerény szerepet tölt be a mai angol drámairodalomban.

Taylor mindenesetre arról is felvilágosítja az olvasót, mennyire komolyan veszik ezek a szerzők feladatukat, hogy rávilágítsanak korunk minden fenyegető, de reményt keltő aszpektusára is, bármennyire is igyekeznek a korosabb angol kritikusok ezeket az igyekezeteket leszólni, elcsépelt naturalizmusnak feltüntetni.

A Die Welt der Literatúr nyomán: S. M.

Dagmar Rosűlková-Kubiková:

Kézzel formált váza, mázolt samott, 1965