Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Tilkovszky Béla: D. H. Kahnweiler vallomásai
Tilkovszky Béla D. H. Kahnweiler vallomásai Tizennyolc éves volt, amikor a szülei Párizsba küldték, hogy nagybátyja banküzletében elsajátítsa a pénzkereskedelem titkait. Apjától, aki jómódú tőzsdeügynök volt Stuttgartban, jelentős havi apanázst kapott, amely nemcsak a megélhetést biztosította, hanem lehetővé tette azt is, hogy megnősüljön. Ekkor már elég jól tudott franciául, de a francia kultúra bonyolult szövevényét még nem ismerte és mélységét nem tudta még felmérni. A tőzsdénél mégis jobban vonzotta a Louvre. Minden szabad idejét nagy mesterek művei között töltötte, s a művészet fejlődésvonalát követve eljutott az impresszionizmusig. Csodálni kezdte Cézannet, Manet-t és Pissarrot, megszerette Degast és Toulouse-Lautrecot. A szülők pár év múlva Londonba küldték egy másik nagybácsihoz, aki még gazdagabb volt, mint a párizsi. Világméretekben forgatta a pénzét: bányái voltak Dél-Afrikában, Amerikában gyárakat építtetett. Nála aztán Da- niel-Henry Kahnweiler igazán sokat tanulhatott volna, de ő Londonban is csak a képtárakat bújta. A National Gallery-ban, a British Museumban és a Wallace-képtárban eltöltött órák jelentették számára a legnagyobb élményt. Ugyanakkor egyre inkább elidegenedett szülei és rokonai gondolatvilágától, kételkedni kezdett a pénz mindenhatóságába vetett hit általános érvényességében és megpróbált tőle szabadulni. Visszatért Párizsba, azzal az elhatározással, hogy a művészet szolgálatába áll. Kis bolthelyiséget bérelt a Rue Vignon 28. szám alatt, s azon a pénzen, amit az apjától egzisztenciája megalapításához kapott, a „Függetlenek Szalonjában“ képeket vásárolt. Ez 1907-ben történt, tehát abban az esztendőben, amelytől a fauvizmus keletkezését számítjuk. A képeken, amelyektől a Szalonban mindenki irtózott, Derain és Vlaminck neve volt olvasható. E két, akkor még ismeretlen párizsi festő vásznai vetették meg Daniel-Henry Kahnweiler galériája későbbi világhírét. Még ugyanabban az esztendőben egy szakállas öreg úr lépett be a Rue Vignon-i képesbolt ajtaján. Feketehajú, tüzes szemű, élénk mozgású fiatalember kísérte; körbejárták a boltot, megnézték a képeket és szó nélkül távoztak. Kahnweiler csak később tudta meg, hogy a szakállas öreg úr Ambroise Vollard volt, az impresszionisták legendás műkereskedője, a fiatalember pedig egy kezdő spanyol festő: Pablo Ruiz Picasso. Nemsokára aztán megismerkedett Picasso- val. Felkereste montmartrei műtermében, abban a fonák szerkezetű épületben, amelybe a tetőn át kellett belépni. A házat „bateau- lavoir“-nak (mosdótál-hajó) csúfolták; innen indult el világhódító útjára a kubizmus. A műterem falán ott függött az „Avignoni kisasszonyok“, ez a ma már klasszikus Picasso- kép, amely Wilhelm Uhde szerint magába foglalja a modern művészet egész programját. Kahnweilert szintén megszédítette a festmény. Azonnal megvásárolta, úgy, ahogy volt, s ahogyan ma is ismerjük: befejezetlenül. így kezdődött Daniel-Henry Kahnweilernek ma már közel hatvan éve tartó, mélységes barátsága Picassoval, akinek legalázatosabb hívője, leglelkesebb harci társa, tanácsadója és propagátora lett. Végigkísérte életének és művészetének csodálatos fejlődésvonalán, azokon a metamorfózisokon, amelyekben Picasso tehetsége megacélosodott, s amelyek géniuszának gazdagságát és sokrétűségét hirdetik. Kahnweiler lépésről lépésre haladt ezen az úton Picassoval, miközben tudása egyre mélyült, szemlélete egyre határozottabb rendszerbe épült. így vált a modern európai művészet egyik legszakavatottabb és legjelentősebb ismerőjévé. Mindezt Francis Crémieux írta meg a legújabb Kahnweiler-könyvben, amely nemrégen jelent meg Dagmar Hníková-Malá fordításában a prágai Állami Szépirodalmi Kiadónál (Daniel-Henry Kahnweiler: Moje galerie a
