Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Tilkovszky Béla: D. H. Kahnweiler vallomásai

moji malíŕi. Rozhovory s Francisem Crémieu- xem. Statní nakladatelství krásné literatúry a umení, Praha 1954). A könyv közvetlen, szuggesztív párbeszéd az író és a műértő között, amelynek folyamán nemcsak Kahn- weiler gazdag élete és nagy egyénisége bontakozik ki, hanem megjelenik a kor is minden fonákságával, igazságával és tévedésével, s megjelennek az új művészet vezéralakjai De- raintől Braque-on és Légeren át Picassoig. Ugyanakkor megtudjuk, mily fontos szerepet játszott Kahnweiler boltja a modern művészet történetében: benne kereszteződtek a festészet és a szobrászat különböző irányai, de belőle indult el az üj költészet is Apollinaire első verseivel.

A könyvben, természetesen, szó van a vevőkről is, azokról a szenvedélyes műgyűjtőkről, akik Kahnweiler révén szerezték be ma már világhírű gyűjteményüket. Köztük talán a legjelentősebb volt Hermann Rupf, de kiváló műgyűjtőnek bizonyult Szergej Scsukin is, aki gyűjteményével megvetette a leningrádi Eremitázs modern francia képtárának az alapjait. (Vincenc Krarnár cseh művészettörténész szintén Kahnweilernél vásárolta a képeit; korai Picasso-sorozata ma a prágai Nemzeti Galéria büszkeségét jelenti). Kahnweiler — Crémieux kérdésére — könyvében részletesen megvilágítja vevőihez és festőihez való viszonyát. Vevőihez és festőihez egyaránt szoros baráti kapcsolatok fűzték és nem üzleti érdekek. Csak így vált lehetségessé, hogy a művészeken segítsen és egyengesse a művészet útját. A műkereskedő feladatát Kahnweiler ugyanis abban látja, hogy a művészt megszabadítsa az anyagi gondoktól, nyugodt megélhetést biztosítson a számára, s ezzel lehetővé tegye, hogy zavartalanul alkosson. „Ha valamivel erkölcsileg igazolni lehet a képkereskedő mesterséget“ — mondja — „akkor csakis ezzel“.

A könyv legérdekesebb dialógusai véleményem szerint mégis azok, amelyekben felvillannak Kahnweiler nézetei a művészetről, s amelyekben esztétikai krédóját hirdeti. S bár Kahnweiler esztétikai nézeteit megelőző írásaiban („Üt a kubizmus felé“ 1920, „Juan Gris műve és megnyilatkozásai“ 1946, „Paul Klee“ 1948, „Picasso szobrászművészete“ 1949, „Esztétikai vallomások“ 1963) már többször és részletesen kifejtette, az a tény, hogy Francis Crémieux-vel folytatott beszélgetései folyamán művészelmélete alapvető tételeihez minduntalan visszatér, meggyőz nézeteinek korunkban szinte szokatlan következetességéről.

Kahnweiler szerint a festészet ugyanúgy, mint a művészet valamennyi ága, az emberek

között kapcsolatot akar teremteni. Ezt a célt olyan figuratív jelek felhasználásával próbálja elérni, amelyek képesek airra, hogy a művészi gondolatot kifejezzék. A festészet ezek szerint lényegében nem más, mint az írásnak egyik válfaja. Mivel a festészet jeleinek értelmét és jelentőségét bizonyos konvenciók határozzák meg, a kép — még ha nem is mindig közvetlenül — érthetővé válik, mihelyt a néző megtanulja olvasni a jeleket. A festészet jelrendszere természetesen változik a korral és annak szellemével, de azzal az intenzitással is, amellyel a művész kora szellemi tartalmát átéli. A festészet jelrendszerének leglényegesebb változását a kubizmus vitte véghez, amikor a valóság kifejezése számára nemcsak új jeleket vezetett be, hanem a képírás módszerét is újjá alakította. A kubista kép nem tükörképe a valóságnak, hanem a valósággal egyenrangú új tárgyi valóság, amelynek saját törvényei vannak, s ezek nem a valóság, hanem a művészet szempontjaihoz igazodnak. A kubista kép megtanít arra, hogy új vetületben lássuk a világot és megértsük mindazt, ami a felszín alatt a dolgok lényegét alkotja, s aminek a kifejezésére a festészet mindeddig képtelen volt.

Mivel Kahnweiler a kubizmusban látja a művészet újjászületésének egyedüli helyes, forradalmi útját, esztétikája egész rendszerét a kubizmus szemszögéből építi fel. így magyarázható, hogy általában kétféle művészetet különböztetünk meg. Az egyik a formatív jelírás művészete, amely az ábrázolt valóság realitására utal, s így lényegében realista művészet még akkor is, ha a valóság kifejezésére a gyakorlatban eddig ismeretlen, újszerű és gyakran nehezen olvasható jeleket használ, mint például Picasso úgynevezett analitikus korszakában, vagy Braque. A másik a dekoratív művészet, amely nem ad konkrét jelentést a valóságról, mert nem az a célja, hogy ábrázoljon, hanem hogy a nézőben emotív hatásokat váltson ki. Kahnweiler ide sorozza az absztrakt művészetet és valamennyi válfaját. Ezt az irányt tartalmatlannak minősíti.

Azon a hatalmas íven belül, amely a realizmustól az absztrakcióig feszül, Kahnweiler természetesen számos olyan törekvést lát, amely kitart az ábrázolás feladata mellett, tehát lényegében szintén piktogramm, de ugyanakkor már nem követ tisztán plasztikai szempontokat. Szerinte ide tartoznak a romantikus szellemű művészi irányok, mint például az expresszionizmus és a szürrealizmus. Ezekben az irányokban az alkotás folyamatát és módszerét már nem a konkrét valóság, hanem az irodalom és a pszichológia ihleti.