Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (regényrészlet)
— Apu, apuka! — rohant felém. Elkaptam és magamhoz öleltem. Mit érezhetett ez az alig hétesztendös csöppség, fájdalmat vagy örömöt, hogy így zokogott és oly erősen kapaszkodott belém? Talán jobb lett volna, ha nem zaklatom fel, Ivánka holnap elfelejti, hogy ott jártam, és nekem mindig a szemem előtt lesz sírásra görbülő szája, a szívem sajogni fog, túlságosan puha a természetem, hamar ellágyulok, a szememet elönti a könny, mert nincs rosszabb, mint egy tehetetlen gyerek fájdalma. Késő este tértem vissza Bélafalvára. Vince bátyámék vacsorával vártak rám és mialatt ettem, kíváncsian állták körül az asztalt. Azt hitték, hogy a befejezett per hírével lepem meg őket. Én sem sejtettem még akkor, hány tárgyalás követi ezt az elsőt, mennyi utánjárással, haraggal és hadakozással jár még a perünk, s hogy teljes három évbe telik, míg a bíróság felbontja házasságunkat. Reggel Smatlákné, a házunkba költöztetett árvái hegyipásztor felesége keresett fel, és férje nevében arra kért, látogassam meg őket mielőbb. Faggattam, mondja meg, mit kívánnak tőlem de az asszony kitérő választ adott. Ez a férje dolga, nem avatkozhat bele, ő csak a kérését tolmácsolja. Riadt és bánatos tekintete szorongó fénnyel repdesett; csúf volt és elnyűtt sok szüléstől elformátlanodott alakjával, de agyagos arcában, a szemében valami vonzó melegség, talán szépség, elmúlt fiatalságának visszajáró szépsége csillogott. A per miatt három teljes munkanapot mulasztottam, haladéktalanul dologba kellett fognom, a törődött arcú teremtést azzal küldtem el, hogy vasárnap elnézek hozzájuk. Később sajnáltam, hogy nem tettem azonnal eleget a meghívásnak; munka közben egyre az járt az eszembe, vajon mit akarhat Smatlák tőlem? Ha olyan fontosnak találta, hogy beszéljen velem, miért küldte az asszonyt, miért nem jött el maga? Szombaton későn végeztem, fárasztó volt a hét, rámfért, hogy nagyot aludjak. Reggel a néném ébresztett, délután tovább lustálkodha- tom, de most nézzek el Smatlákékhoz, az asszony már kora reggel itt járt, várnak rám. Smatlák vasárnapi gúnyában, fekete fonállal sűrűn kihímzett ingben és combhoz tapadó tiszta halinanadrágban kijött elém és betessékelt a házba. A konyhában két ijedt apróság kapaszkodott az anyja szoknyájába, a harmadik az anyja karján ült és kerek gombaszemmel bámult rám. Beljebb mentünk a tiszta szobába. Az asz- szony a karonülő kicsivel szótlan alázattal követett. Az asztalon színesre festett fatányéron pálinkás üveg és két pohárka. A háziak egészségére kiittam a vendégnek járó poharat, az ember újra töltötte, de nem nyúltam hozzá. — Rég óta forgattam a fejemben, hogy beszélnem kell magával, Takács úr — kezdte Smatlák. — Látja, ma is nehezen jön a nyelvemre a szó. Lenszőke hajú, erőscsontú, nyúlánk ember volt a gazda, a szeme ugyanolyan riadt és bánatos, mint az asszonyáé. Vajon mit jelent ez a riadtság és zavar, mi nyugtalanítja őket. Talán csak nem háborog a lelkűk azért, hogy idegen tulajdonban ülnek, az apámék birtokában? — Mi baj, gazda? — függesztettem rá a szemem. — Rossz volt tán a termés vagy megdöglött egy malacuk? — Nem volt a termésben semmi hiba, a malacok is megvannak. Másutt a baj! Elhallgatott és megint hosszan és zavartan nézett. — Történt valami gazda, sürgettem. — Történt és nem is kevés... Becsaptak minket, uram. Kimondom én kereken, nem ezt vártuk! Tessék elhinni úgy, ahogy mondom: mást reméltem, becsaptak! Elképesztett a panasza. Mindent vártam, csak azt nem, hogy keseregni fog; belecseppent a jómódba és még ő elégedetlen! — Nem értem magát. Magyarázza meg, ki csapta be? — Az, aki paradicsomot, Kánaánt ígért. Hát van Kánaán, de nem a szívem szerinti. Nem tudunk ebben a világban otthon lenni, sem én, sem a feleségem, de még a gyerekeink sem. Hiába próbálom, nem tudok itt gyökeret verni — panaszolta. Hát itt volt a baj, abban, ami foghatatlan és mégis fogható .mert valóságos, létező valami. A földben, a szélben, a levegőben. A tájban, amely sík és más a zöldje, mint a havasi legelőé. Az ég is más, itt fakó a kékje, az ő havas világukban pedig szúrós. Nem kell az akác illata annak, aki a fenyő gyantás szagához szokott. — Idegen itt nekem minden, nemcsak a munka, de még az a puha foszlós bélű kenyér is — folytatta panaszát. — És aztán itt ezek a gyerekek! Nézze meg, milyen duzzadt a nyakuk. Gyengék és sápadtak, elfújja őket a szél. Otthon kerek, egészséges volt a képük, mint a maguk gyerekeié.
