Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (regényrészlet)

Jobban szemügyre vettem a gyerekeket, a karonülő koravén, halovány penészvirág, a nyakán meg a furcsa duzzadás, akár a másik kettőn.

— Járt velük orvosnál? — kérdeztem.

— Hogyne, uram. Kétszer is bevitte őket az asszony Szerdahelyre. Adott a doktor piros pilulákat, meg kanalas orvosságot, de látja nem használt. Azt mondta, hogy a víztől van. Most csak tejet isznak, de a bajuk csak nem múlik. A többi gyerek itt mind ugyanazt a vizet issza és egyiknek sincs daganatja.

Rám vetette ijedt, szorongó pillantását, majd lesütötte szemét, mintha valamin tetten érték volna.

— Nincs nékem itt nyugodt pihenőm — keseregte. — Rossz álmok kínoznak éjszaka. Nyúlok a nyakamhoz, hátha az enyémen is ott -a jel. Higgye el nekem, uram, büntetés ez. Az úristen büntet minket.

A szoba sarkában eddig meghúzódó asszony ■ekkor sírásban tört ki. Próbálta visszafojtani könnyeit, talán szégyellte előttem, gyengeségét, de a zokogás nem szűnt, vékonyka testét csak rázta, vinnyogó jajba és panaszba fűlt, melynek nem volt szava, mégis úgy hatott, mintha az ura kesergését tízszer megismételte volna. Veri őket az istenük, mert vétkesek, bűnben találtattak.

— Ne sírj, Anicska — csitítgatta a gazda. — Ügy van, ahogy mondom.

Ellenséges, kemény szívvel léptem át a házunk küszöbét és haraggal is, mert kifosztott - nak hittem magam, és most olvadt bennem az ellenséges indulat, mint a hó, ha tűző nap éri. Nem tudtam többé gyűlölni ezt az istene sújtó kezét rettegő embert, a kesergő asszonyát és három apró gyermekét, akikbe nem öntött erőt a mi édes tejünk, tápláló ízes rozskenyerünk.

Próbáltam magyarázni, hogy mi mind ezt a vizet ittuk, a testvéreim, az egész falu apraja-nagyja, és egyikünk nyaka sem dagadt meg soha, mert megszoktuk évszázadok óta ezt a vizet itták apáink és valamennyi ősünk. A doktor tudja, milyen híja van a vizünknek,

csak szedjék azt az orvosságot, meggyógyulnak, elmúlik a golyvájuk.

Az ember erre a fejét rázta.

— Tudom, elmúlik, de nem itt, csak a hegyekben.

De azokat nem hozhatja ide, az egét sem!

— mondtam keményen és ismét bennem volt a régi harag.

Szégyen fogott el e pillanatban. Miért is bántom kemény szavaimmal, amikor nyilvánvaló, hogy békülékeny szívvel hívott ide magához — apám házába!

— Hazamegyünk, Takács úr!

Ügy éreztem, hogy régóta forgatta a fejében ezeket a hangzatos, ünnepi szavakat és én nem láttam bennük semmi paposat, olyan őszintén és tisztán csengtek.

— De nem akarok úgy elmenni, hogy azt higgyék rólam, megloptam magukat — tette hozzá.

— Elmenne most télen?

— Akár holnap. A karácsonyt már otthon szeretném megünnepelni. Hozza vissza a szüleit, Takács úr. Ne várjon és ne kérjen engedélyt rá. Ahogy elvitték őket, úgy jöhetnek vissza is. Ezért senki nem büntetheti meg őket.

Józanul beszélt. Ki mérne rájuk büntetést, miféle törvény alapján, ha vonatra ülnek és hazajönnek? Smida nem alkalmazhat erőszakot és itt Stefunkónak vagy másnak velem gyűlne meg a baja, ha bármit tenne ellenük.

Smatlák bele egyezésnek vélte hallgatásomat, felemelte poharát és nógatott, hogy ürítsem ki és újra töltött.

Még aznap délután megírtam szüleimnek éá azt tanácsoltam, anya üljön vonatra, és tegyen úgy, mintha látogatóba jönne testvéréhez. Ilyen rokoni látogatás ellen Smida,a cseh gazda nem tiltakozhat, de nem is létezhet törvény vagy rendelet, amely tiltaná. Sejtettem, hogy anyám fél majd egyedül utazni, jónak láttam ezért hozzáfűzni, hogy Pista öcsém kísérje el Prágáig, ott ültesse fel a gyorsra, küldjenek táviratot és én elébe megyek, Pozsonyban várni fogom az állomáson.