Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (regényrészlet)

Másnap újra ott jártam nála, de csak azért, hogy bejelentsem: elhagyom a várost. Minél távolabb leszek, annál könnyebben viselem el sorsomat. Elnézek Pozsonyba a barátaimhoz; az Invalidusházban egy ideig ellakhatok, de mehetek Vince bátyámhoz, édesanyám testvér- öccséhez is. Az anyagiak nem aggasztanak, nem vagyok nagyigényű, elég, ha a rokkantsági járulékom mellé keresek annyit, hogy ellássam magam és jusson valami a gyermekeimnek.

Kis cókmókommal elutaztam Pozsonyba, majd onnan Bélafalvára. Nem mondom hang- zatosan, hogy a tékozló fiú hazatért és a falu magához ölelt; nem is az emberek tették, hogy hamar hazataláltam, inkább a természet és minden, ami körülvett, a hajnali ébredés, a tyúkok kárálása, a madarak csivitelése, reggeli pittyegése; félálomban hallottam, hogyan horkan fel egy ló vagy dobbant patáival, a cséplőgép ismerős búgására ébredtem és ha az ablak előtt zörgött egy kocsi, soká úszott mögötte oly ismerősen a felvert por.

Cséplés ideje volt éppen, én a csonka karommal nem segíthettem, csak jártam-keltem és nézdegéltem, mindent apróra szemügyre vettem. így látott meg egy nap a Raktárszövetkezet egyik bevásárlója, jószághoz és földhöz értő embernek nézett, fel is ajánlotta mindjárt, nézzek el a járási irodába, felvásárlókat keresnek. Most a kenyérgabona van soron, aztán jön a többi termény, a kukorica és répa, utána a gyümölcs, télre is volna dolgom bőven a húsfelvásárlásnál, ha állathoz, baromhoz konyítanék.

Csak egy aggálya volt a jóembernek: keréken vagy motoron járhatok-e csonka kezemmel, tudom-e fogni a kormányt, nem szédülök-e le az ülésről? Nem tudta, hogy csonka a lábam is, oly egyenes a tartásom és járásom. Régóta járok bot nélkül, arról meg nem kell tudnia, hogy estére azért néha hasogat és megdagad a lábam csonkja.

A járáson ismerték a nevemet, a formaságokat hamar elintéztük, és én mindjárt munkába állhattam.

Nem volt könnyű a munka, eleinte sok testi megerőltetéssel járt, aztán megszoktam és jól esett, hogy hajnaltól késő estig emberek közt jártam, megismerhettem ügyes-bajos dolgaikat, amelyek nem sokban különböztek az én gondjaimtól. Jobb volt az a talponállással és utazgatással járó foglalkozás, mintha valahol egy nehézszagú, poros hivatalban ügyfelek aktáit tologattam volna.

Tizenhárom éves koromban gyerekfejjel és tapasztalatlanul kerültem el a faluról, s most, hogy másfél évtized múlva visszasodródtam,

úgy éreztem, mintha sohase lettem volna hűtlen hozzá. Semmi sem volt azért haszontalan és meddő abban a közben eltelt időben, sok mindent megtanultam, amihez nem értettem volna, ha nem kerülök a Wagner házba, és nem élem át mindazt, amiről itt számot adtam.

Ősz derekán bírósági idézést kaptam a válásom ügyében. Ágnes adta be a keresetet hűtlen elhagyás címén. Nagybátyám tanácsára a tárgyalás előtti napon ügyvédet kerestem fel. Ágnessel úgy egyeztem meg, hogy kölcsönös megegyezésünkre hivatkozik keresetében — mit jelentett, hogy most ily csúnyán hűtlen elhagyással vádol?

Goldmann doktor, akit ügyvédül választottam, felvilágosított, hogy a feleségem alighanem jó tanácsot kapott, a tények ellenem szólnak, való igaz, hogy elhagytam a családomat, és ha én a hűtlen elhagyás tényét nem tudom vagy nem akarom megcáfolni, az én hibámból bontják fel a házasságunkat.

Nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy engem így elmarasztalhatnak. Goldmann doktor addig faggatott, amíg el nem mondtam mindent töviről-hegyire.

— Ha így van, akkor megnyeri a pert.

Azon az első tanácskozáson hajlandó voltam az ügyvédnek igazat adni. Nem elég, hogy így megcsúfoltak, még a világ előtt is viseljem a bélyeget? Harag fogott el, nem tűrhetem, hogy folt essék a becsületemen.

A tárgyalás a békéltetés jegyében folyt le. A bíró — a nevét meg kellett volna jegyeznem — váratlan melegséggel magyarázta, hogy nincs nyomós ok, amely indokolná a válás szükségességét, költözzek vissza, béküljek ki feleségemmel.

Láthatta rajtam, hogy rokkant vagyok, ez talán akaratlanul is az én pártomra állította, s minden ékesszólását latba vetette, hogy Ágnest rábírja a kereset visszavonására.

Hiábavaló fáradság volt, Ágnes nemet mondott és én kitartottam amellett, hogy az ellentét oly mély köztünk, szó sem lehet a házastársi kötelék visszaállításáról.

Még ott a bírósági teremben megkértem Ágnest:

— Mikor láthatom a gyerekeket?

— Délután eljöhetsz, de jobban tennéd, ha nem ragaszkodnál jogaidhoz.

— Miért ne éljek velük?

— Félek, hogy megzavarod őket.

— Olyan aprók, hogy bizonyára meg sem ismernek.

Gyurika csakugyan nem ismert meg, de Iván sírva fakadt, amikor meglátott.