Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (regényrészlet)

Prágában a munkások tízezrei egyetlen hívásra kivonultak az utcára és elárasztották a Ven- cel-teret, mi a Nemzeti Színház előtti téren tüntettünk és éltettük az új idők megvirra- dását. Mindössze tizenhét esztendő telt el azóta, de már történelem ez a Február, a hatalom átvételének napját színházainkban díszünnep­ségekkel ünnepeljük, és tankönyveinkben a Jégtörő február névvel emlékezünk meg róla. Amit én hozzáfűzhetek, az tisztára személyes jellegű. Emberré vallásomat, öntudatra érése­met mindig a Felkeléssel hozom összefüggésbe. Azóta tudom, hogy egyéni sorsomat erős szá­lak fűzik egy közösségbe, és olyan erők szól­nak bele, amelyek a történelmet formálják. A tüntető tömegben Kántort kerestem, sze­rettem volna az ő szavát is hallani, lelkese­désemben önzőn kívántam, hogy nekem, csakis egyedül nekem mondja el hamar, mit hoznak a legközelebbi napok, miféle változás történik életünkben? Csak másnap beszélhettem vele, megmoso­lyogta a mohóságomat és megint türelemre intett. Én azt hittem, hogy a fordulat egy­szerre minden jóvátételt megad és valósággal lesújtott, ahogy higgadtan magyarázta, ho­gyan kell apránként, megfontoltan mindent sorra elővenni és elintézni. Nehezen törődtem bele, hogy nem a mi ügyünk a legfontosabb, hogy előbbre való minden, ami az átvett hatalom megerősítésével és az országépítéssel van kapcsolatban. Ak­koriban kerültek új szavak a szótárunkba, új fogalmakkal barátkoztunk. Belevettük őket mindenapi nyelvünkbe olyan természetesen, ahogy észrevétlen alakult, formálódott a sor­sunk. így voltak vele mind, valamenyi társam, öregek és fiatalok, régi és új párttagok; el­képzelhetetlen volt, hogy bármily kétely erőt vegyen rajtunk. Engem tőlük legföljebb az különböztetett meg, hogy Kántor és a többiek intelmei ellenére is türelmetlenebb voltam, azt hittem, hogy ez az új kezdet, az ország szocialista építésének elindítása csak úgy va­lósítható meg, és csak akkor járhat sikerrel, ha sérelmeink orvoslásába haladék nélkül bele­fognak. A sok izgalom, amit ezek a hetek hoztak, ideig-óráig feledtette velem családi bajomat, de amint vonatra ültem, minden eltörpült, háttérbe szorult, és csak az járt az eszembe, hogyan nyerhetem vissza Ágnes szerelmét. Kol­dusa lettem a szerelemnek, hajlottam arra, hogy könyörögjek, megalázzam magam érte. Ágnes nélkül fekete űr a világ, ha őt elveszí­tem, elveszítem kicsi fiaimat is ,mivé leszek én akkor nélkülük, megsemmisülök egyma- gamban. Éjszaka Molnár Sanyi fogadott be magához, a következő napokban is nála kaptam fedelet. Döntenem kellett, a városban maradjak-e vagy másutt keressem a szerencsémet? Mar­kóhoz fordultam tanácsért. Két gyermekem van, a családnál kell maradnom, jelentette ki határozottan. Utasítsam ki a házból azt a kelle­metlenkedő frátert, álljak erélyesen a talpam­ra, ilyen esetben az embernek keménynek és erélyesnek kell lennie: egyszerűen pofozzam helyre az asszony fejét, ha így megszédült. — Te ezt tennéd elnök elvtárs? — hüle- deztem, és már bántam, hogy kiteregettem előtte nyomorúságomat. Elég, ha Molnár tudja, más ne tartson segítségre szoruló ügyefo- gyottnak. — Ezt tenném bizony — mondta Markó ellentmondást nem tűrő hangon, de mintha maga is megérezte volna, hogy elvetette a sulykot; az erőszakoskodás nem fér össze az új ember erkölcsével, kissé szégyenlős neve­téssel visszakozott: — Tudod, Takács elvtárs, én ebben régimódi vagyok. De hát abban a régiben is akad néha egy adag okosság. Amit az apám ilyen helyzetben jónak talált, azt én is megtenném. Hasztalan magyaráztam, hogy csak elmérge­síteném a helyzetet, nem is alázhatom meg magamat, nem követelhetek szerelmet ott, ahol ez a szerelem összetört, vagy talán nem is létezett, fiatal bolond fejjel csak hittem, hogy nemcsak bennem él. — Találunk azért megoldást — bíztatott Mar­kó. — Hál’Isten van már annyi befolyásunk, hogy utilaput köthessünk a ficsúr talpára. Mindjárt holnap szólok a titkárnak, helyeztes­se át akár Kutyabagosra. — Ne tedd! — tiltakoztam. — Az ilyesmi rossz vért szül. — De lovagias vagy! — rázta Markó a fejét. Aki téged megdob kővel, azt üsd le doronggal. Tanuld meg, ez a tizenegyedik parancsolat. Aztán józanul faggatott, hogyan állok anya­gilag, van-e néhány megtakarított garasom az első időkre, mert ha nincs, személy szerint is megsegít. Felelősséget érez, ő vett rá, hogy vállaljam az iskolát, ha nem vagyok tíz hóna­pig távol, talán az a ficsúr nem szédíti meg Ágnest. — Megtörtént, most ne firtassuk, mi lett volna, ha otthon maradok. — Gyere el holnap. Kötelességem, hogy ren­des állást szerezzünk neked.

Next

/
Thumbnails
Contents