Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (regényrészlet)

Prágában a munkások tízezrei egyetlen hívásra kivonultak az utcára és elárasztották a Ven- cel-teret, mi a Nemzeti Színház előtti téren tüntettünk és éltettük az új idők megvirra- dását.

Mindössze tizenhét esztendő telt el azóta, de már történelem ez a Február, a hatalom átvételének napját színházainkban díszünnepségekkel ünnepeljük, és tankönyveinkben a Jégtörő február névvel emlékezünk meg róla. Amit én hozzáfűzhetek, az tisztára személyes jellegű. Emberré vallásomat, öntudatra érésemet mindig a Felkeléssel hozom összefüggésbe. Azóta tudom, hogy egyéni sorsomat erős szálak fűzik egy közösségbe, és olyan erők szólnak bele, amelyek a történelmet formálják.

A tüntető tömegben Kántort kerestem, szerettem volna az ő szavát is hallani, lelkesedésemben önzőn kívántam, hogy nekem, csakis egyedül nekem mondja el hamar, mit hoznak a legközelebbi napok, miféle változás történik életünkben?

Csak másnap beszélhettem vele, megmosolyogta a mohóságomat és megint türelemre intett. Én azt hittem, hogy a fordulat egyszerre minden jóvátételt megad és valósággal lesújtott, ahogy higgadtan magyarázta, hogyan kell apránként, megfontoltan mindent sorra elővenni és elintézni.

Nehezen törődtem bele, hogy nem a mi ügyünk a legfontosabb, hogy előbbre való minden, ami az átvett hatalom megerősítésével és az országépítéssel van kapcsolatban. Akkoriban kerültek új szavak a szótárunkba, új fogalmakkal barátkoztunk. Belevettük őket mindenapi nyelvünkbe olyan természetesen, ahogy észrevétlen alakult, formálódott a sorsunk.

így voltak vele mind, valamenyi társam, öregek és fiatalok, régi és új párttagok; elképzelhetetlen volt, hogy bármily kétely erőt vegyen rajtunk. Engem tőlük legföljebb az különböztetett meg, hogy Kántor és a többiek intelmei ellenére is türelmetlenebb voltam, azt hittem, hogy ez az új kezdet, az ország szocialista építésének elindítása csak úgy valósítható meg, és csak akkor járhat sikerrel, ha sérelmeink orvoslásába haladék nélkül belefognak.

A sok izgalom, amit ezek a hetek hoztak, ideig-óráig feledtette velem családi bajomat, de amint vonatra ültem, minden eltörpült, háttérbe szorult, és csak az járt az eszembe, hogyan nyerhetem vissza Ágnes szerelmét. Koldusa lettem a szerelemnek, hajlottam arra, hogy könyörögjek, megalázzam magam érte. Ágnes nélkül fekete űr a világ, ha őt elveszítem, elveszítem kicsi fiaimat is ,mivé leszek én akkor nélkülük, megsemmisülök egyma- gamban.

Éjszaka Molnár Sanyi fogadott be magához, a következő napokban is nála kaptam fedelet.

Döntenem kellett, a városban maradjak-e vagy másutt keressem a szerencsémet? Markóhoz fordultam tanácsért. Két gyermekem van, a családnál kell maradnom, jelentette ki határozottan. Utasítsam ki a házból azt a kellemetlenkedő frátert, álljak erélyesen a talpamra, ilyen esetben az embernek keménynek és erélyesnek kell lennie: egyszerűen pofozzam helyre az asszony fejét, ha így megszédült.

— Te ezt tennéd elnök elvtárs? — hüle- deztem, és már bántam, hogy kiteregettem előtte nyomorúságomat. Elég, ha Molnár tudja, más ne tartson segítségre szoruló ügyefo- gyottnak.

— Ezt tenném bizony — mondta Markó ellentmondást nem tűrő hangon, de mintha maga is megérezte volna, hogy elvetette a sulykot; az erőszakoskodás nem fér össze az új ember erkölcsével, kissé szégyenlős nevetéssel visszakozott: — Tudod, Takács elvtárs, én ebben régimódi vagyok. De hát abban a régiben is akad néha egy adag okosság. Amit az apám ilyen helyzetben jónak talált, azt én is megtenném.

Hasztalan magyaráztam, hogy csak elmérgesíteném a helyzetet, nem is alázhatom meg magamat, nem követelhetek szerelmet ott, ahol ez a szerelem összetört, vagy talán nem is létezett, fiatal bolond fejjel csak hittem, hogy nemcsak bennem él.

— Találunk azért megoldást — bíztatott Markó. — Hál’Isten van már annyi befolyásunk, hogy utilaput köthessünk a ficsúr talpára. Mindjárt holnap szólok a titkárnak, helyeztesse át akár Kutyabagosra.

— Ne tedd! — tiltakoztam. — Az ilyesmi rossz vért szül.

— De lovagias vagy! — rázta Markó a fejét. Aki téged megdob kővel, azt üsd le doronggal. Tanuld meg, ez a tizenegyedik parancsolat.

Aztán józanul faggatott, hogyan állok anyagilag, van-e néhány megtakarított garasom az első időkre, mert ha nincs, személy szerint is megsegít. Felelősséget érez, ő vett rá, hogy vállaljam az iskolát, ha nem vagyok tíz hónapig távol, talán az a ficsúr nem szédíti meg Ágnest.

— Megtörtént, most ne firtassuk, mi lett volna, ha otthon maradok.

— Gyere el holnap. Kötelességem, hogy rendes állást szerezzünk neked.