Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (regényrészlet)

— Nem mondta senki, de így lesz.

— A lapban semmi sem áll róla.

— Erről nem is írhatnak.

Hogyan magyarázhattam volna meg nekik ezt, ami bennem csupán sejtésként élt. Valami volt a levegőben, valami megfoghatatlan és mégis valóságos. Lépten-nyomon éreztem, az iskolában, a hivatalokban, s ott volt ki nem mondva Kántor doktor és a többiek előadásában, hogy változás jön és azzal fordul apá- mék sorsa is.

Vacsora után Pista eltűnt mellőlem, és hamarosan elillant Milada, a gazda leánya is. Később anyám megsúgta, hogy a fiatalok összejönnek a szomszédban egy kis szombatesti mulatságra, és Pistát is meghívták. Éjfél felé, mikor lefekvés előtt néhány percre kimentem az udvarra a fejemet szellőztetni, még hallottam a gitárpengetést és éneket.

Fagyos volt a januári éjszaka, magasan ragyogtak felettem a csillagok, és valami nagy- nagy nyugalom áradt szét bennem. Nem adhattam semmiféle segítséget az enyéimnek, mégis jól esett nekik és nekem is, hogy láttuk és megölelhettük egymást. Viszem majd a hírt két húgomnak és Gyuri öcsémnek, hogy a számkivetés kenyere nem keseredik meg a szájukban, élnek, megvannak, hazavágyódnak.

Nem maradhattam soká, a szabadságom java utazással telt el, hétfő délben indulnom kellett, hogy kedden reggel ismét ott ülhessek asztalomnál.

Anyósom sürgönnyel lepett meg: Ágnesnek kisfia született, jöjjek azonnal!

Ilyenkor azonnali három napi szabadság jár, az első vonattal haza siettem.

Az anyósom mogorván, borús képpel fogadott.

— Csak nincs valami baj, mama? — faggattam ijedten.

— Ők rendben vannak, Ágnes és a gyerek.

— Nehéz volt a szülés?

— Minden szülés nehéz, még a könnyű is, de maguk, férfiak ezt nem értik — torkolt le.

— Sokáig tartott?

— Három óráig .. . Mondom, velük nincs baj, csak magával. Csavarog a világban, mikor tudnia kellene, hogy otthon a helye.

— Megírtam Ágnesnek, hogy meg kell látogatnom szüléimét. Most, hogy itt a gyerek, már nem tehettem volna.

— Nem a szülő a fontos, hanem a család!

Nem akartam viszályt, azért békítőén mondtam:

— Tudtam, hogy Ágnes jó kezekben van. Maga vigyáz rá, mama. Férfiember ilyenkor csak útban van.

Összevonta szemöldökét és hűvösen felelt:

— Mindig talál valami kifogást, de engem nem vesz le a lábamról. Figyelmeztetem, hogy elsősorban a családjával szemben vannak kötelességei.

— Nem kell, hogy mindig az orrom alá dörgölje — mondtam, s hogy minden további cívódásnak elébe vágjak, kimentem a konyhába. Utánom jött és tovább piszkált, ingerelt; úgy láttam, szándékkal teszi, hogy kijöjjek a béketűrésből és valami meggondolatlant cselekedjek.

— Remélem, ezzel a két gyerekkel beéri... Nem akarom, hogy a lányom maga mellett tönkre menjen.

Ügy néztem rá, mint akit hirtelen pofon vertek.

— Azt hiszi tönkre teszem Ágnest azzal* hogy szeretem?

Az öregasszony fitymálva végigmért.

— Magának furcsa fogalmai vannak a szerelemről. Nem akarja megérteni, én világosabban is megmondhatom. Elég a két gyerek!

Elfutotta a fejemet a vér.

— Mi köze magának ehhez?... Ez csak a kettőnk dolga, Ágnesé meg az enyém!

Az anyósom elbiggyesztette a száját.

— Tudja is az én szegény lányom, hogy mit csinálnak vele ... Kihasználják, visszaélnek a gyengédségével. Nem is értem Ágnest, hogy ő és maga ...

Elharapta a szavait, de ahogy gúnyos tekintettel végigmért, halálos pontossággal tudtam, mit akart mondani. Ott sebzett meg, ahol a legjobban fájt. Ez az asszony nemcsak gyűlölt, hanem utált is. Utálta a csonka, nyomorék testemet, és egyszerre megvilágosodott előttem, hogy nem most, nem hónapok óta, vagy még régebben, együttélésünk óta állhatatosan plántálta Ágnesbe gyűlöletét és undorát.

Ahogy egy-egy csepp víz kivájja a legkeményebb sziklát is, ha állandóan, percről percre ugyanarra a helyre hull, úgy vájta ki az ellenszenve és undora Ágnes érzelmeit.

Pokoli éjszakám volt, csak hánytam-vetet- tem magam az ágyamon, mintha parázs izzott volna alattam. Ágnes még a klinikán feküdt, Ivánkát be\itte a nagyanyja a szobájába és én magamra maradtam kínzó gondolataimmal.

őszi éjszakáink, utolsó együttléteink jártak az eszemben, s mint valami ördögi malomban, úgy kavarogtak bennem a képek, őrlődtek a