Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (regényrészlet)
felett ők rendelkeznek. Mindent, ami a proletariátus részére jó és üdvös, egyszerűen elszabotálnak. — És mi nézzük ezt tovább tétlenül? Nem tehetünk ellene semmit? Kántor doktor rám emelte komoly barna szemét és elmosolyodott: — Te megint fegyvert fognál a kezedbe? Hallgattam. — Megértem, hogy hallgatsz, mert azért nem mindegy, kinek a vérét ontod. A fasisztáét vagy a testvéredét? ... Te persze azt is kérdezhetnéd: hát ezért harcoltam? Három évvel ezelőtt azért vesztettem el a karom és a lábam, hogy az apám, a testvérem kisemmizett ember legyen? Mit feleljek neked? Azt, hogy részben igazad van... De mindent idejében! Mérlegelni kell a nemzetközi helyzetet, legalább is azt, kinek a kezében van a hatalom odaát, Magyaroszágon! — Miért fontos ez. Kántor elvtárs? — Ismered a tizenkilences esztendő, a Magyar Tanácsköztársaság példáját? — felelt Kántor doktor kérdéssel a kérdésemre. A fejemet ráztam; még a világon sem voltam akkor, nem olvastam, honnan ismerjem? — Ők akkor, csaknem három évtizeddel ezelőtt tudták és meghirdették — magyarázta Kántor —, hogy véget kell vetni minden elnyomásnak, így a nemzetiségi elnyomásnak is. Ők tudták, hogy igazságtalan és jogtalan, hogy valójában a proletariátus ellen irányul... És ez jóval bíztat: a kommunisták nem felejtenek! Ha ott ismét megerősödik és uralomra jut a proletariátus, sok akadály elhárul. Nem lehet itt többé hivatkozni arra, hogy minket itt veszély fenyeget, és ezért teszünk itt kénytelenségből óvóintézkedéseket. Ez ugyebár világos, tiszta dolog, mint az egyszeregy. Kántor doktor mindig józanul, megfontoltan érvelt, s talán most is joggal intett türelemre, de én olyan voltam akkor, mint akit folyton bántás ér és úgy érzi, hogy igazságtalanul ütik: a múló hónapokkal egyre nehezebben hittem el, hogy ez csak átmenet, afféle közbeeső állomás. Már harmadfél esztendeje tartott s hogy ilyenkor minden hó egy örökkévalóság, csak az tudja, aki maga is megszenvedi. Elgondolkoztatott a magyar példa, amire Kántor figyelmeztetett, de nem voltam én akkor még olyan erős a hitemben, hogy megnyugvást adott volna. Az új esztendőben kapott első szabad napjaimat nem töltöttem otthon. Megírtam Ágnesnek, ne vegye zokon, ha ezúttal nem jövök haza, de meg kell néznem, hogyan élnek szüleim az idegenben, miben szenvednek hiányt és van-e lehetőség, hogy segítségükre siessek. Tavasz óta nem láttam őket, fiúi kötelességemnek kell eleget tennem. Az út most nem fárasztott el, mint az a gyötrelmes tavaszi vonatozás, és nem szorongatott félelem, hogy nem találom meg őket. Emlékeztem az út minden mozzanatára, embereket kerestem, akiknek beszéde valami szokatlant árulna el, de minden hétköznapi volt, az élet folyt a maga medrében, az utasok jöttek, vonatra szálltak, sörüket itták a restiben, és semmi sem mutatta, hogy hónapokkal ezelőtt egy szerencsétlen karavánt hajtottak erre. Az öregeket jó erőben találtam, és ezt Smida, a cseh gazda javára írtam. Apám munkakedve és egészsége megmaradt, a gond beléje szántott, de nem törte meg, csak a haja lett deresebb, s a szeme körül mélyültek az árkok. Csak most értettem meg, ahogy őt néztem, három esztendővel ezelőtt miért nem pusztultam el azon a havas, fagyott mezőn; a fajtám szívóssága, kemény ereje tartotta bennem három éjen és nappalon át a lelket, hogy golyóktól átütött, szétroncsolt csontjaimmal megmaradtam és éhen nem vesztem. Mikor estefelé a tanya udvarába léptem, úgy futottak elém, mintha egy elérhetetlen távoli csillagzatról cseppentem volna közéjük. Anyám csüngött rajtam és csókolt, Pista öcsém a jobbomat szorongatta, a hátizsákomat ráncigálta le vállamról, apám szótlan volt a meghatódottságtól, én is magamba fojtottam könnyeimet. — Hát hazakerülünk mi egyszer, fiam? — ezt kérdezte a tekintete, az anyám csókja és ölelése, aztán a szavuk is, amint a gazda szobájában asztalhoz ültünk. — Haza, édesapám — biztattam őket. Smidát nem bántotta, mint anyósomat, hogy az asztalánál magyarul folyik a szó, a felesége, meg a leánya hordta és tolta elém és Pista elé az ételt, szilvalevest, disznósültet párolt káposztával, szeletekre vágott, pihekönnyű gombóccal. Sohase kedveltem ezt az ünnepi cseh ételt, de oly jó szívvel kínálták, hogy ízlett minden falatja. Közben az enyéim egyre faggattak: — Mikor lesz az? Idén-e, jövőre vagy soha? Tudod a napját? — A napját nem tudom, de idén lesz, talán már aratás után. Ragyogott a szemük, anyám arca kipirosodott, mintha egy évtizeddel megfiatalodott volna. — Honnan tudod, ki mondta neked?
