Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Dömötör Teréz: A könyv
— Hej, húznám én a mérőláncot a méltóságos földjén, a nagytagi dűlőben. Vetnék én égig érő, sudaras kendert, meg kék virágos lent — mert arra volna az a föld. Zászlót tűznék a jelző karóm tetejére, vastag karéj kenyér jutna a fiamnak, nem látná rajta keresztül az eget, mint most. — Eh! Nagy ára lehet annak a te karódnak, zászlódnak, meg a lánchúzásoknak! A csendőrökről meg elfeledkezel, Kocsis Laci?! Nem lehet a szegény embernek ilyen szerencséje ... — Kis hited van, Virág Péter! — teszi vállalára a kezét Antal bácsi. — A félelem elveszi az erőt. Ne fájjon a fejed, nem vagyunk magunkra hagyva. Látod-e?! Itt ez a könyv. Fehéren feketével megírva benne, hogy nekünk dukál az élet, jussunk van a földhöz. Megvan ennek már a kerékvágása, a mi dolgunk, hogy azon toljuk a talicskánkat. Csak aztán te is ott legyél! — gyújtotta a tüzet Antal bácsi Virág Péter hervadt szívében. — Majd meglátjuk — dünnyögte vissza Péter, de ezt már Antal bácsi nem hallotta, mert a szomszéd csoporthoz lépett, ahol éppen nagy nevetésben voltak. Az egyik kubikos jó ízű hangon, beszéddel traktálta a körül ülőket: — Még most is azt mondom, nem voltak azok kubikosok, pedig pökték a markukat, hogy így, meg úgy! Nekifogtak nagy garral a munkának, estére aztán véres lett a markuk. Minden cupákát sziklakőnek néztek. Egy napig bírták, reggelre egy se volt belőlük. A „sötétjános“ segített nekik meglépni. A könyvüket is úgy küldték utánuk. — Te meg talán ki is nevetted őket nyomorúságukban, mi? — szólt bele a beszédbe feddőleg az oda lépő Antal bácsi. — Hát, azt éppen nem — jött a szeppent válasz a sötétből, — de minek kötötték úgy az ebet a karóhoz ahelyett, hogy tanácsot kértek volna tőlünk. — Ügy látom, fiam, nektek is elkelne a tanács — dörmögött Antal bácsi, ahogy leguggolt melléjük. Inge alól előhúzta a könyvet. — Itt a könyv! A városból hoztam. A Károli gróf írta, de nem itthon. Nem is köszönte meg neki biztosan a többi gróf! No, itt van: vegyétek és egyétek, okuljatok és észen legyetek, hogy idő előtt baj ne legyen belőle! Aztán ehhez tartsátok magatokat... A gyenge papírra nyomott erős igazságból vándorigazság lett. Víz moraja vitte, csákány acélja pengette. Kubikos adta tovább kubikosnak országutak és vizek hosszában, vasút hosszában, fehéren feketével: „Tiétek a föld!“ Mire visszakerült a dupla fedelű talicskába, tábla nélkül, rojtos széllel, ezer zsírfoltos ujjlenyomat volt rajta kézjegyként. ■ Antal bácsi háromszor is elment az ablak alatt — nem tudta elszánni magát a kilincs megfogására. A könyv gazdája az ablakon keresztül először a kalapját látta meg. Igen! A kubikos kalapot meg lehet ismerni. Országutak, fclyótöltések pora tapad rá, szalonnasütés füstje szállja meg, vastag varacs hízik rá, mert sokszor kell megsüve- gelni iszapos kézzel a kiszálló uraságokat is. A kubikos kalapját az idő teszi vízhatlanná. Eshet azután a vízmelléki sebes eső, az öreg kalap csak megpoccad, de nem engedi át a vizet. De valahogy csálén van most ez a kalap a gazdája fején — valami baj van a kedélyével?! De mi az, még mindig nem ért volna be?! Ügy kellett betessékelni az utcáról. Arcán röstelkedő ráncok csatornáztak. — Mi van a könyvvel, Antal bácsi? Elolvasták? — Hát... elolvastuk volna... — Kitört: — Nem érdemes ezeknek semmit sem adni, nem böcsülik meg! — De hát miért? — kérdezte meghökkenve a lakatos. — Hát ezért! — Előhúzta inge alól az agyonsanyargatott könyvet. — Szégye- lem magam, hogy így hozom vissza... több böcsület is lehetett volna bennük, már csak a rám való tekintettel is! Most az én orcám piruljon érte... Az elvtárs már gyanította is a választ, mielőtt megkérdezte volna: — Aztán hányan olvasták el a könyvet, Antal bácsi?! — Hát... — forgatta a kalapját Antal bácsi — tudtommal úgy nyolcszázan, elvtárs... de lehet, hogy többen is — tette hozzá elgondolkodva. Érsekújvár, 1939.
