Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (regényrészlet)
Egri Viktor megmondom mindenkinek Részletek a közeljövőben kiadásra kerülő regényből Az iskolában édesanyám levele várt rám. Kiszámítottam, hogy vasárnap ebédután írja leveleit, amikor apám régi szokása szerint egykét órára lepihen, hétfőn reggel postára ballag, és én szerdán kapom kézhez a szálkás, egyenes betűkkel sűrűn teleírt négy oldalt. Sohase kevesebb vagy több, abba a négy oldalba minden belefér, amit értésemre akar adni. Egy keveset kesereg, apróságokra panaszkodik, a hátát fájlalja, apa pipáját szidja, hogy nem tud letenni róla, pedig köhög, hiába főzi esténként a teákat; ezzel telik meg a fél levél, no meg Pista öcsém huncutságaival, hogy udvarol a gazda lányának, tőle tanulja a cseh szót. A nagy dolgokról, a fájdalmakról hallgat, de én a sorok közt is olvasom, hogy nem törődtek bele a sorsukba, idegen nekik az a világ, számkivetésben élnek, tán a tömlöcnél is rosszabb, mert börtönében tudja a fogoly, miért szabták ki rá a büntetést és meddig tart. Teltek a hetek, a hónapok és nem történt semmi az érdekükben, ha csak az nem, hogy Prágában egy kis lapocska jelent meg — az első magyarnyelvű lap a felszabadulás óta — ez próbálta őket tájékoztatni a világ dolgairól, de az ő legszemélyesebb ügyükről az is hallgatott, nem kérdezte, hogyan élnek abban az idegen tengerben, miféle gondok gyötrik őket, miféle vágyak égnek a lelkűkben. Láttam magam előtt az anyámat, ahogy a tanya vasárnapi csöndességében rója a sorokat, közben apa nyugtalan álmára figyel, sóhajt egyet, a szemét törli, mert azt nem akarja felpanaszolni, hogy fáj a szíve, az unokáit szeretné látni és dédelgetni; sorvadoznak, elepednek, hazavágyódnak. Én lázadoztam helyette és apám helyett, én átkozódtam magamban, én haraptam az öklömet tehetetlenségemben: miért történt ez velük, és ki hozza meg nekik az orvoslást. Mert azt tudtam, hogy ez így nem maradhat, nem azért épül itt körülöttem egy új rend, hogy abban az igazságtalanságok megmaradhassanak! Keserves volt végighallgatni az előadásokat, tűnődni tanult, öreg párttagok okos fejtegetésein, és közben mindig érezni, hogy valami itt nincs rendben. Én akkor megtanultam már hinni a szocializmusban, az eszemmel és a szívemmel hittem a jóakaratú emberekben, akik hirdették és belém plántálták, éreztem, hogy készek az életüket is feláldozni az ügyért, mégis hogyan történhetett, hogy így próbára tették a bizalmukat — és másokét, ezrekét, akik ugyanúgy hittek és bíztak, mint én! Egyszer annyira felbátorodtam, hogy Kántor doktor előtt kifakadtam: — Miért tették ezt velünk? Apámékkal és a többi ezrekkel? Kántor doktor türelmesen meghallgatott, ő nem emlegetett történelmi szükségességet, csak józanságra intett és arra, hogy ne ragadtassam el magam. — Még rámsütik, hogy nacionalista vagyok — mondtam erre. — De hát addig nem nyugodhatok, amíg nem látom, s nem tudom, hogy orvosolják a bajunkat. — Meg lesz az is, Takács elvtárs — biztatott. — De mikor? — türelmetlenkedtem. — Talán hamarább, mint gondolod. Előbb meg kell erősödnünk. Ha majd kezünkbe kerül a hatalom, sorban mindent elrendezünk. — Az iskolák dolgát is? — Ha tőlem függne, legelébb azt orvosolnám. Kántor nem tartozott a könyvekbe temetkező, világidegen tudósok közé, akik nem látják azt sem, mi történik a legközvetlenebb szomszédságukban. Ő tudta, hogy a csallóközi falvakban és a Délvidéken mindenütt, ahol magyarok élnek, harmadik esztendeje nincs- magyar-nyelvű oktatás. Tudta azt is, hogy sok elemi iskolában olyan ember ül a katedrán, akinek tanítói képzettsége sincs és csak törve beszéli a magyart. Miféle tudást adhat az ilyen nevelő a gyereknek, egyáltalában taníthatja-e betűvetésre, a legelemibb ismeretekre? Otthon, Bélafal-
