Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Bárczi István: Versek
dögmadár ördögűzés Ami a szemhéj résén kiröppen: dögmadár-féle. mi megölte — még negyvenötben — vak szurony éle. Azóta röpdös késes kövekre. Naponta próba. Hanem az ember — lódul az ökle — nem mond le róla. Ami a száját vicsorba gyúrja: ima meg átok. Gyertek, nézzetek arcába újra, ha becsaptátok. Az, ami annyira üres: öböl, sószagú, fehér. Az a baromi pedig hol ököl, hol nyitott tenyér. Tíz vasgyökérrel markol a földbe. Szakad az ingujj. Bágger-kezével hegyeket dönt le, hogyha elindul. Holtakat ás ki. Gyűlnek a csontok. Várják, hogy intsen. — Nézzétek, én most túlzom a dolgot, mert szeme sincsen. Az, ami szemgödréből kiröppen: dögmadár-féle. Ami megölte — még negyvenötben — vak szurony éle. De a tenyere valóban csontdús. S igaz a látszat: pénzt könyörög. Nézzétek, egy koldus. Csupa alázat! Vijjog a szél: fájó, veresre mart arcomat mossa könnyel. Először hetykén lépek, csak úgy, közönnyel. E9y-e9y cserép elém gurul, s csörögve roppan össze, engem meg fagy-csinált vértbe öltöztet huncutul. —Kék fényt! — Nézek az égre, de csupa indigó csupa mennykövet zápor-csikó, tombol a mérge, rugdalja szekerét — kék fényt! — kiáltok rája, s durr! megint cserép. Megint egy dárda! Röppen, hátulról, orvul — csak nézem: mit bolondul? Mit hörög? No, mondom, ezek csakugyan ördögök. No várj csak, mondom, s csikorog, ahogy lépek — próbálom már az új varázsigéket, de görnyedten, mint egy kicsúfolt isten — bizonyisten. Bárczi István
