Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Monoszlóy Dezső: A fal

— Haha, fiúk, fel a fejjel, ezt már hallottam valahol — kuncogta Garády —, ezt lefényképezem magamnak.

— Emlékeztek Mehemudra? — próbálkozott Sanyi, mert ez mindig bevált lemez volt.

— Az a marha — röhögte el magát Pista és oldalbalökte Garádyt.

— Nem volt marha — mondta Garády határozottan —, egyáltalán nem volt marha.

— És a nefelejtsszemű bélyeg ?

— Az se volt marhaság, nem kis dolog egy ilyen tizenegy és fél fogazatú bélyeget elveszíteni, kár, hogy nem fényképeztem le magamnak...

Sanyi és Pista egymásra néztek.

— Pihenned kellene — indítványozta Pista.

— Ä, nem érek rá, nagyon el vagyok foglalva, a fallal...

— Mivel ? ,

— A fallal... ha az ember sokat nézi, sok mindent megért, az igazi megismeréstől azért még távol van. Eleinte csak azt gondolja, hogy a fal fal, csakhogy a dolgokat belülről is meg kell vizsgálni... ha hazakísértek, mutatok nektek valamit...

— Szívesen — felelték mindketten, de egyikük sem ért rá. Két hónap is eltelt, amikor végre egy keddi napon nekidurálták magukat. Bent a szobában félhomály volt, de a lakást már ismerték, az özvegy hatalmas, kövér bútorai álltak egymás mellett. A szoba közepén a négy bőrfotel terpeszkedett, itt-ott már kilátszott a lószőr, de azért kellemesen lehetett bennük ülni. A többi bútor fekete színű volt, s a szekrények sarkai faragott csúcsokban végződtek, úgy festett az egész, mint egy ízléstelen falusi kápolna. Valamikor nagyméretű és durva gobelinképek is lógtak a falon, szarvvasbőgés, meg gyümölcsök, de most ezek szerteszét hevertek a padlón. Sanyi meg is akarta kérdezni, hogy miért, Garády akkor húzta szét a függönyt. A szobában hirtelen világos lett. Mind a ketten a falra meredtek, Garády is odanézett.

— Látjátok?

A falakon sűrűn egymás mellett lyukak sötétlettek, mintha acélvakond túrta volna fel.

— Hát ezt jól elintézték — füttyentett elismerően Pista.

— Senki se intézte el — fogta suttogőra a hangját Garády. — Én magam véstem és fúrtam a lyukakat... mert nem elég tudni, hogy mi van kívül, belülről is meg kell nézni a falat. Tudod, hogy mi mindent rejthet. Félelmetes.

— Na és te például mit találtál? — kérdezte Sanyi, mert egyszerre nagy szomorúság fojtogatta, eszébe jutottak az árvaházi évek, a bőrfeldolgozó üzem és a vidám ultipartik.

— Csodálkozni fogsz — motyogta fontoskodva Garády. — Semmit, az ég világon semmit, öregem. Pedig már három hónapja megállás nélkül dolgozom. Eddig négyszázhetven lyukat fúrtam ... és semmi.

„Többet kell foglalkozni az emberekkel“ — jutott Pista eszébe, és a saját térdére csapott.

— Nahát, ebből elég, öregem. Most jön a nyári idény, az egyik fürdőhelyen fotográfust keresnek idénymunkára. Én elintézem, ott kipihened magad.

Garády nem szólt semmit. Ügy látszott, hogy mindenki egyetért, de miután elbúcsúztak Garádytól, Sanyi aggodalmaskodott.

— Először talán orvoshoz kellene fordulni.

— Nem kell orvoshoz fordulni, környezetváltozás kell. Bízd csak rám. A dolog olyan egyszerű, mint a kétszerkettő, sokáig nézte a falat, a börtönben, s ez ártott meg neki.

Sanyi Pistára bizta. Két hét múlva Garádyt együtt kísérték ki a vonathoz. Garády meg volt hatva.

— Ha én ezt lefényképezhetném magamnak — mondta és szipogott.

Sanyi is megvolt hatva. Megígérték, hogy két hónap múlva kijönnek elébe az állomásra, sőt Pista esetleg a fürdőhelyre is leruccan. De aztán másképp történt. Értesítést kaptak, hogy Garádyt a fürdőhelyről zárt intézetbe szállították. Ké-