Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Monoszlóy Dezső: A fal

gyűjtött. Koplalt és bélyegeket vásárolt. Aztán jöttek a bombázások, és Mehe- mud lakását is szétlapította a légnyomás, a bélyeggyűjteményét is. Mehemud belezavarodott. Hangosan beszélt az utcán, és egyre ismételgette. A tizenegy és feles fogazatú két krajcáros, gyönyörű bélyeg az kérem szépen, igenis gyönyörű kék szeme van.

— Emlékeztek a nefelejcskék szemű bélyegre?

— Nagy marha volt — röhögött Garády.

— Marha, marha — csapkodta az asztalt Sanyi.

Ez a kis visszaemlékezés legénykori gondjaikat és örömeiket idézte. Garády boldog volt. De az összejövetelek egyre ritkultak. Pista is valahogy fontoskodóbb lett, felülről beszélt vele, s egyszer aztán egy jónak ígérkező ultipartinál formálisan összevesztek. Épp a legrosszabbkor történt, Garády akkor költötte el az aranyretikül utolsó láncszemeit, körülvette a létbizonytalanság érzete, s maga se tudta, hogy jött a szájára, de a tök negyven mellől (lehet, hogy a kártya inspirálta) kirukkolt:

— Akkor volt jó, amikor királyok voltak.

— A királynak — vágta rá Pista.

— Fenét a királynak, mindenkinek.

— Látszik, hogy boltos voltál.

— Még mindig jobb, mint üzemi hajcsárnak lenni.

— Ki a hajcsár, te ... te kizsákmányoló.

Sanyi próbált közbekukorékolni, mert a kizsákmányoló szót inkább tréfának vette, de ők akkor már halálfehéren vitatkoztak.

— Nem ülök le veled többé egy asztalhoz! — Ezt szinte egyszerre vágták egymás szemébe.

Garády ünnepélyesen felállt, még sohase veszett össze senkivel, mások, igaz, már gyakran lehordták, olykor a sárga földig is, az özvegy az esernyőjét is összetörte a hátán, de ez más volt, most ő is megmondta a magáét, igyekezett megőrizni a pillanat fenségét.

— Van még rajtatok kívül más társaság is — mondta. Szerencsétlenségére talált is egy másik társaságot, két szenilis vénemberből, egy hetven éves vesebajos ügyvédből s egy foghíjas, nyugalmazott ezredesből állott. Egyiküket foto- grafálta valaha, innen származott az ismeretség. Ettől kezdve ultiparti és kisfröccs helyett a két öreggel járt tejeskávéra és cukrosbriósra. Ilyenkor suttogva és hosszasan beszélgettek. Hogy miről, azt nem lehetett tudni. Később kiderült. Kormányalakítással voltak elfoglalva, s valami afganisztáni exherceget akartak királlyá koronázni. Mindhármukat letartóztatták. Garády három évet kapott, pedig ő csak tárca nélküli miniszter volt a kormányban.

— Hallatlan — méltatlankodott Sanyi, amikor tudomást szerzett az esetről.

— Pista, csinálnunk kell valamit.

— Mit csinálhatunk egy ilyen kényes politikai ügyben?

— Kényes politikai ügy ... szégyen gyalázat.

— Mi szégyen gyalázat?

— Az, hogy ilyen félnótásokat bezárnak, ahelyett, hogy kiröhögnék őket.

— A munkásosztály nem tűrheti az ilyesmit.

— Hagyd a munkásosztályt békén ... vedd tudomásul, én vagyok a munkás- osztály, meg te vagy a munkásosztály . .. s ha akarod tudni, Garády is munkás- osztály, csak mi nem törődünk vele.

— Hát ha úgy gondolod, én szólhatok a káderfelelősünknek, annak vannak bírósági összeköttetései, oda telefonálhatna.

A káderfelelős nem telefonált, bár ha telefonál, az sem használt volna. Garády leülte a három évet. Mire kiszabadult, teljesen megőszült. Furcsa szokások és mondások ragadtak rá.

— Ezt lefényképezem magamnak. — Ismételgette folyton.

Pista azonban igyekezett megértőnek és türelmesnek mutatkozni. Nemrégen vett részt egy új politikai iskoláztatáson, s ott sok szó esett arról, hogy jobban kell törődni az emberekkel. így azt is elnézte, hogy Garády elfelejtett ultizni.

— Majd keresünk valami állást, fel a fejjel, öregem ...