Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Monoszlóy Dezső: A fal

kodni anyáskodott Garády felett, de ez elég mostoha színezetű volt, s a férfinak egyre gyakrabban jutott eszébe a fal, amellyel a rózsaszín fülű menyasszonyáról beszélgetett. Ilyenkor sóhajtott is magában, különféle jelentésű sóhajtással, olyanakkol, amelyek nem is szavakká, hanem mindjárt ízekké oldódnak az ember értelmében. A tíz év alatt, amit a házasság igájában élt le Garády, felesége kávézó öreg barátnőin kívül emberekkel jóformán nem is érintkezett, legfeljebb az üzletfelekkel, akiket fényképezett, de ezekkel sem volt soha egyedül, felesége bent ült a felvételek alatt, dirigált és ellenőrizte az üzletet.

Ezt az állapotot már csak azért is nehezen viselte Garády, mivel életében hűtlen menyasszonyán kívül két emberhez ragaszkodott, Pistához és Sanyihoz, akik szintén árvaházi növendékek voltak, később egy bőrfeldolgozó üzemben dolgoztak, aztán a felszabadulás után nagyot fordult a sorsuk. Pista egy közfontosságú vállalatnál az üzemi bizottság elnöke lett, Sanyi meg baggeres volt ugyanott. Ezzel a két emberrel töltötte Garády életének azokat a legszebb perceit, amikor munka után egy fröccsre vagy egy ultipartira össze lehetett bújni. S éppen ezeket a drága perceket szüntette be az epebajos özvegy s elbújni se lehetett előle, mert csodálatosképpen minden kiskocsmát fel tudott kutatni, megjelent ott hatalmas, régimódi, fekete ernyőjével, s szégyenszemre azzal kergette s verte hazáig Garádyt. A temetésen azonban mind a két barát híven és következetesen megjelent. Garády gyámoltalanul állt a sírnál, apró malacszemével ide-oda pislogott, az eljövendő ultipartikra gondolt, s igyekezett gyászos képet vágni.

— Na végre hogy felfordult az a vén csoroszlya. — Ezt Pista mondta, méghozzá elég hangosan, mert gyászoló pózából Garády is ijedten hátrafordult, s tiltóan a szája elé emelte az ujját.

— Ha majd vége lesz a cécónak, beülhetnénk a Három veréb-be, — javasolta Sanyi.

Persze aznap nem lehetett, mert sok hivatalos dolog összegyűlt, de másnap nyélbeütötték a találkozást.

Először Pista osztott Garádynak. Ünnepélyes pillanat volt ez, közel hat évig vártak rá. Garádyék kis boltját is időközben vették szocialista tulajdonba.

— Hát meghalt — fogta a kezébe a makk disznót Sanyi.

— Meg — hagyta rá szinte szelesen Garády, mert ő volt a felvevő, s négy magas piros lapot vett egymás után a kezébe, ez biztatónak Ígérkezett.

— A kis bolt is bekrepált — ingerkedett Pista.

Garády elsápadt.

— Be.

— Sebaj, öreg fiú, fontos, hogy a vén csataló is utána ment — tette hozzá vigasztalón Sanyi. — Valami csak maradt utána, nem?

— Hát — ennél többet nem tudott kinyögni Garády, nézte a lapjait, és bemondta a piros ultimót. A százat is szerette volna bemondani, de az élet bajaira való emlékezés bátortalanná tette. Bizony pár olcsó ékszeren s egy arany retikülön kívül semmi se maradt az öreg nő után. Náluk az államosítás is szerencsétlenül történt, amikor a felszerelést felértékelték, elküldték az összeget, az özvegy megtiltotta, hogy Garády átvegye. — Fillérekért nem adjuk el, akkor vigyék ingyen! — rikácsolta. Az állam persze nem vitte ingyen, hanem az összeget letétbe helyezte egy bankban. Közbejött a pénzbeváltás, s egyszerre ötvened részére zuhant az értéke. Most már tényleg csak fillérek voltak.

— Majd behozunk valami állásba, Pistának vannak összeköttetései.

Pista most hirtelen mozdulattal a talon után nyúlt. Garádynak elszorult a szíve. A százat is be kellett volna mondania.

— Hohó, betli? — ezt Sanyi kérdezte.

Pista szótlanul bólintott, mert már nem lehetett visszakozni. Valójában két zöldre számított, de csak egyet kapott, meg a makk kilencest. A betlit el is bukta, de azért nem mérgelődött, ha .Garády játszik, akkor is veszített volna.

— Vót bótocska, nincs bótocska — rakosgatta a két-két koronát Garády és Sanyi felé. — Sebaj, emlékeztek Mehemudra?

Erre muszáj volt röhögni. Mehemud szintén a bőrgyárban dolgozott, s büdösebb volt, mint a birkabőrök. De ami a legmulatságosabb volt, hogy bélyegeket