Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Sződy Viktor: Egy éjjel Csallóközben
sarkát ajkammal szorítva tartom. De akárhogy ügyeskedem is, egy kevéske dohány mégis kiszóródik. A falu kicsiny, de a házak nemtapadnak egymáshoz — tágas, jobbára gémeskutas udvarok terpeszkednek közéjük. Már csak elvétve szerénykedik nádfedél alá rejtőzve egy-egy koros épület. Az új házak itt Csallóközben is polgári ízléssel épülnek, városi villákra szeretnének hasonlítani. A cserepes tetőkből karcsú, hivalkodó tv-antennák ágaskodnak. A szövetkezeti istálló ablakai világosak. Várnunk kell, még csak most fejik a teheneket. Az istálló oldalsó bejárata — ideálltunk a tejes autóval, kis mellékhelyiségbe vezet. Tizenhét év körüli lányka ül itt; vastag és szőke, mint egy formás kismalac. A hajában semmi hullám, szinte merev, teljességgel a homlokába fésülve. Fedett medence szélén ül és primitív deszkából eszkábált asztalra könyökölve olvas. Az istállóba térek. A fejőgépek ütemesen cibálják a tőgyeket. Néhány piszkos külsejű ember motoszkál a tehenek között. (Híradóban látott fehér köpenyes fejőnők jutnak eszembe ...) Az öreg éjjeliőr most tér be az istállóba. Melegedni jött. Kicsiny fejőszékre telepszik a fal mellé és cigarettát sodor. Köszönteni akarom, de alázatosan megelőz. i Üres tejeskannára ülök. Előveszem a dohányt, papirost, hogy én is cigarettát sodorjak. — Mennyi tejet adnak naponta ezek a tehenek? — kérdem. — Öt-hat litert. Szívjuk a cigarettát, — hegyeseket köpködünk. — Ügy hallom, ez itt nagybirtok volt valaha! — Fürkészve, szinte kihívóan nézek a szeme közé. — Akkor mennyit fejtek egy tehéntől? — A dupláját meg a háromszorosát. — Nem értem ... — Azok fejők voltak ám? — Nem hiszem! — mondom és leköpöm a dohányt a nyelvem hegyéről. — Nem hiszi? Akkor mért kérdi? Nem válaszolok. — A gépekben a hiba! A sietségben! — folytatja az öreg. — Ezek a fejőgépek elrontják a tehén tőgyét... A vért is kiszívják belőle. A gép nem pótolhatja az embert. — Nem hiszem! — mondom és nem nézek az öregre; eltaposom a cigarettacsutkát az istálló betonján. — Maga még fiatal... Nem tudja!... — Nem a gépekben a hiba! Az emberben! Amerikában annyi az élelmiszer, hogy nem győzik eltárolni és több a gép, mint bárhol másutt... * — Az Amerika! A megtelt tejeskannákat már hordják a mellékhelyiségbe. Én is kézbeveszek kettőt — van vagy ötven-hatvan kiló és megindulok. A lány még mindig ott olvas. Kortárs orosz írótól, valami távoli csillag, vagy ilyesmi. — Mennyi csillag! — mondom nevetve és a lányra nézek. — Az Aranycsillag lovagja. Távoli csillag. Közben idejön a gépkocsivezető s látom, hogy ferde szemmel nézi beszélgetésünket. Aztán elmegy és két kannával érkezik vissza. Ez nem az ő dolga, de éppen azért csinálja, hadd lássa mindenki, hogy amíg én a kocsikísérő valamiféle irodalomról fecsegek, addig ő dolgozik. Lenyitom az ajtó oldaldeszkáját, recés, vászonnal védett gumicsövet emelek le. A cső végén alumínium, kilencven fokos szögben hajlik és csappal van ellátva. Olyan ez a cső, mint egy hatalmas, kiéhezett kígyó — szívja, szürcsöli a tejet. Hatalmas gyomra van, — az autón elhelyezett tartályok egyike csaknem másfélezer literes ...
