Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Sződy Viktor: Egy éjjel Csallóközben
Öt-hat mérföldnyi kocsikázás után megérkezünk a következő faluba. — Sokára jönnek! — mondja egy huszonnyolc év körüli menyecske. Ránézek. Találkozik a tekintetünk. Megtetszik. Az ábrázata nem szép, széles arccsontja van; kissé ferde, sötétbarna szeme, gesztenyeszínű haja, — kapatos magyar menyecske! A gumikígyó szívja a tejet, s a menyecske melegvízzel mossa az üres kannákat. Gumicsizmája alatt zöld térdharisnya, s lábikrája csak úgy gömbölyödik. Magas, vékonyfejű, szikár, foghíjas férfi érkezik, szó nélkül az asszony mellé szegődik és segédkezik. A menyecske „apjuk“-nak szólítja és úgy nézem, kissé ingerülten beszél vele, mintha tán haragudna rá, hogy megzavart bennünket. A kígyó minden tejet elszívott. Felzárom a kocsi oldalát, aztán az ajtóból odaköszönök: — Jó éjszakát! — Üjra találkozik a tekintetünk. A menyecske úgy néz rám, mintha sajnálná, hogy elmegyek. Éjfél után jár az idő. Üjra esik az eső, a Csepel-motor zúg, a betonnégyzetek egymás után tűnnek el a kerekek alatt. A vezető hallqat, az utat nézi. Még bejárunk néhány falut, s mikor megtellik a két tartály és harminc kanna, ismét betonúira kanyarodunk és megindulunk Pozsony felé. A baloldali árokból nyúl ugrik eilő. Át akar futni a túlsó oldalra, de a fény megvakítja, s úgy látom, a kerekek alá kerül. A vezető fékez. Még meg sem áll, máris nyitom ki az ajtót, aztán futok visszafelé. Az út mentén találom a nyulat. Vergődik. Hirtelen átmelegít a bánat és a szomorúság. Egy pillanatig habozva állok fölötte. Aztán hátsó lábánál fogva a magasba emelem és nagy lendülettel a betonba verem a fejét. Ne kínlódjon. Aztán összerezzenek. Hallottam, ahogy roppan a koponyacsont. A hátsó lámpák fényénél látom, hogy orrán, száján folyik a vér. — Meg van? — kérdi a sofőr, aki elibém jött. — Meg — mondom és zavarba jövök, mert elcsuklott a hangom. A könny, — valahol a szemem mögött — megmozdul, érzem nedves melegségét, — de nem buggyan ki, sikerül visszafojtanom. Miféle szívem van nekem ?! — — Ha már állunk, megírom a jelentést — mondja a vezető s én azon csodálkozom, hogy szava van hozzám. Mivel magyarázzam ezt? Talán jó cinkosnak bizonyultam az ölesben? A fülke hátsó falából karton lapok közé zárt papírokat vesz elő. Rádiósapkája alól tintaceruza kandikál, — kihúzza és írni kezd. Hatalmas, vastag, kemény keze van. Nehézkesen ír, úgy tűnik, félve rajzolja a betűket. Minden szó után felemeli, szinte felkapja a mancsát, mintha attól tartana, hogy túlhúzza a vonalat. A mozdulatai annyira mások, mint a hivatali emberé, hogy érdemas lenne lefilmezni. Végez az ímivalóval. A tisztátlan papirosokra rázárja a borítólapot és helyre teszi. — Na — mondja, mint aki jól végezte dolgát s a ceruzát a sapkája alá szúrja. Aztán lekattintja a villanyt, begyújtja a motort s már meq is halt a csend. Zúg a motor s a sebességjelző mihamar a nyolcvanas felé közeledik.' Az utat nézem, a két oldalt rohanó fákat, de a betonnégyzetek „játéka“ most nem érdekel: a nyúlra gondolok, s szinte hallom, ahogy roppan a koponyája . . . Aztán a menyecske jut eszembe, megilletődött barna, ferde szeme... és az öreg éjjeli őr, aki nem hisz a gépeknek ... Ügy lehet, soha nem találkozom már ezekkel az emberekkel. Ki tudja, holnap melyik sofőr mellé ültetnek? Ez az újonc kocsikísérő sorsa. Csallóköz ... ! Egyetlen éjjel, mennyi érdekes mozzanatot tárt elém ... Hajnalodik... A távoli szürkeségből a főváros körvonalai közelítenek.
