Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Sződy Viktor: Egy éjjel Csallóközben
Sződy Viktor A Csepel tehergépkocsi fülkéjében ülök a hallgatag vezető mellett, s a kerekek alá futó betonút négyzeteit nézem ... Ha közvetlenül a kocsi elé bámulok, a szurokkal töltött részeket nem ismerem fel, a sebesség szinte mindent egybemos és felismerhetetlenné tesz. De ha előre kapom tekintetem — másként viselkedik- az út; a betonnégyzetek lassan közelednek a kocsihoz, s mikor már csak tíz méternyire vannak, hirtelen meggyorsulva a kocsi alá futnak — eltűnnek. Október vége felé jár az idő, este van. Odakünn esik az eső, szeles, hideg idők járnak, de a fülkében nem fázom, a püffögő, igyekvő motor melegséget árasztó Örül is az ember, hogy idebenn ülhet, elszigetelve a sötét kietlen éjszakától. Ezt akkor éreztem leginkább, mikor az imént megálltunk s a sofőr megkért, szálljak ki s fordítsam egyenesbe a jobboldali fényszórót, mert ferdén világított. Megcsapott a szél, nyakamba vert az eső, menekültem vissza a melegbe. Ekkor szólt hozzám először a gépkocsivezető, noha másfél órája már együtt utazunk. Eddig bármelyik sofőrhöz szegődtem, mindegyik kérdezősködéssel kezdte;, hány éves vagyok, van-e feleségem, hol lakom. — Ez nem! Ez semmit sem kérdez. Pedig így beszéd nélkül, mintha jégfal meredne közöttünk. Eláll az eső. Az előttem levő ablaküvegen megülnek a cseppek. Gépkocsi fényszórója közelit felénk. Az én ablakom ilyenkor különösképpen viselkedik, — felélénkül, „kivirágzik“. A közelgő fényt megragadják az üvegen gyöngyöző cseppek; csillogni kezdenek, mint a kristály. Az erősödő fény az ablakra vetül s a vízcseppek köré tömörülnek; fénytnyelő csillagbokor. Ahogy elrobog mellettünk a kocsi, egyszeriben oda a fényrózsa s a cseppek újra szürkék. Egyre másra bukkannak fel a nyulak; bozót mögül, árokból vagy a mezőből futnak éppen a fénysáv elé, mintha a szomorú október életkedvüket vette volna és halálra akarnák magukat gázoltatni. De mégsem! Az utolsó pillanatokban mégis félreugranak a kerekek elől. A nagyranőtt, megkopott vén nyulak nem cikáznak fejet vesztve az autó előtt: biztonságostávolságban ügetnek keresztbe az úton. Hátra sem fordulnak, ügyet sem vetnek a fényre, a gépre. Süldőnyúl vetődik az útba. Most hátrapillant, megáll, a fény megvakítja s márrohan is szembe velünk. Végül mégis észbekap s az árok felé kanyarodik. Letérünk a betonúiról. Csallóköz belsejében járunk. A sárosán kúszó út végén fák közé lapult falucska. Előbb még temető. A fákat itt kerítés gyanánt ültették, szép egyenes sorokba... Fakeresztek, sírkövek.. ~ A kis halottasház fara kilépett a temető szabályos keretéből. Kanyar. A fénysáv átfut a kereszteken, durván szembe világítja a fényképes, sírköveket, — de az örök nyugalom nem riadozik... A vezető — szemét le nem véve az útiról, cigarettát dug a szájába, aztán gyufaskatulyát vesz elő, a kormányon nyugvó balkezébe helyezi, majd jobbkézzel gyújt, egy pillanatig elkapja a szemét az útról, aztán újra előre tekint.. Nekem nincs cigarettám, csak dohányom és papírom. A fülke sötét, a kocsi rázkódik. Amíg a kapadohányt apróra morzsolom a tenyeremben, a papír egyik; Csallóközben éjjel egy
